A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

EMLÉKÜLÉS Herman Ottó születése 150. évfordulóján - BÖKÖNYI Sándor: Herman Ottó, a természettudós

Herman OTTÓ, A TERMÉSZETTUDÓS BÖKÖNYI SÁNDOR Manapság sokat beszélnek a tudománytörténészek a múlt század, különösen a századvég nagy polihisztorairól, egyikben vagy másikban megtalálni vélik az utolsó polihisztort, s jónéhányuk számára Herman Ottó volt egy ilyen. Magam nem tartom őt polihisztornak, hanem egy olyan, a maga kora tudományos elmaradottsági állapotából kiemelkedő darwinista, evolucionista tudósnak, aki hatalmas mennyiségű anyaggal és adattal dolgozott és aki világosan látta, hogy a tudomány egyes kérdéseivel nem szabad öncélúan, önmagukban foglalkozni, hanem összefüggéseikben kell vizsgálni azokat. Éppen az előbbiek miatt, azaz mert Herman Ottó lehetőleg mindent összefüggéseiben vizsgált, nehéz a régész Herman Ottót a néprajzostól vagy a természettudóstól elkülöníteni, s azt hiszem ennek ő maga se mondana ellent. Pl. „A magyar halászat könyve" első kötetében (1887) a néprajzos Herman Ottóval találkozunk, a másodikban (1888) viszont már a természettudós Herman Ottóval. Ez néha fejezetenként, sőt egy-egy fejezeten belül is változik, s ez munkáinak még ma is egyik fő vonzereje. Az tény viszont, hogy tudományos érdeklődése először a természet, közelebbről az állatvilág felé irányult. 15 éves korában kitanulta a madártömést, s 1864-ben Brassai Sámuel, aki valóban az utolsó polihisztorok egyike volt, felvette a kolozsvári múzeumhoz „konzervátor"-nak. Itt a híres Brehm-könyv lett a bibliája. Elsősorban a madarak felé fordul a figyelme és számos fajjal gyarapította a múzeum gyűjteményét, ott találkozik azonban először a népi halászat ősi formáival is. Első tanulmányai is ott jelennek meg 1865-ben, a kabasólyom életéről, majd a mezőségi pókfaunáról és a faunakutatás jelentőségéről. Még csak 20 éves, amikor szembefordul az akkori morfológiai, azaz alaktani, leírás jellegű muzeológiával és rájön, hogy az állattani kutatás csak úgy tudja betölteni feladatát, ha népszerűsítő munkákban ismerteti a hazai állatvilágot. Kolozsvár azonban hamarosan szűknek bizonyul számára, Pestre kerül, ahol a Természettudományi Társulat megbízta a magyarországi pókfajok tudományos feldolgozásával. Közben kinevezik 1875-ben a Nemzeti Múzeum állattárába és 1876—79-ben megjelenik háromkötetes pók-monográfiája, mely 34 új fajt (a 314 leírt közt) is tartalmazott, s amely máig is használható, standard-munka, márcsak azért is, mert az egyes fajokról pontos ökológiai leírást is adott. Ebben az időben kezdődik hallatlan energiájú tudományszervező tevékenysége, s bár 1879-ben elhagyja a Nemzeti Múzeumot, ám a Természettudományi Társulat munkájában továbbra is részt vesz. 1877-ben megindítja a Természetrajzi Füzeteket, melyekből később a Természettudományi Múzeum évkönyvsorozata nő ki. 1882-ben résztvesz az 13