A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 22-23. (1985)

EVA VERONIKA Huseby: Szociálantropológiáról – Cserépfalu kutatása kapcsán (Az identitás ismérvei a gazdasági élet struktúrájában)

Ez a típusú gyűjtögetés és piaci értékesítés is több szinten elemezhető. Itt csak azt emelném ki, hogy ebben a tevékenységben is ugyanazok a pozitív, értékelt cserépfaluinak tulajdonított és vallott tulajdonságok kapnak szerepet, mint a fent említett példákban. Csigázás: Miután az ÁFÉSZ kihirdeti a faluban, hogy csigát vásárol fel, eső után az asszonyok és gyerekek vödrökkel, nylon zacskókkal és zsákokkal csigát gyűjteni mennek a Hór-patak partjára és az út menti árokba. Ebben az alkalmi, kiegészítő foglalkozásban, amint nemcsak a gyes-en tartózkodó, de a rendszeres munkaviszonyban dolgozó asszonyok is végeznek, a cserépfaluiaknak a közvetlen környéken tudtommal csak a Bogácson élő, - egyébként az egész környéket bejáró — gyűjtögető cigányok jelentik a konkurrenciát. Felháborodott vélemények és megjegyzések is tanúskodnak erről. Ezekből tisztán kivehetők azok a már említett identitással kapcsolatos jegyek, amelyek egyrészt erős kötődésre utalnak: a faluhoz és ennek környékéhez való azonosulást mutatnak; másrészt kiélezik az ezzel kapcsolatos, territoriális imperatívuszt. A falut, a határt, a Hór-patak partját és mindazt, amit ezek nyújtanak, a cserépfaluiak saját birodalmuknak, saját tulajdonuknak tekintik. IV. Negatív példák: csökkent fontosságú, illetőleg letűnt gazdasági ágak: A mészégetés, a faszénégetés, a faszerszámok készítése és a díszes, ornamentális fafaragás nemcsak néprajzi szempontból volt jellemző a falura, hanem nagy fontosságú volt társadalmigazdasági szempontból is. A környék településeinek lakói fakukacoknák. csúfolták a cserépfaluiakat, míg az Alföldön pl. egy karcagi adatközlő szerint meszeseknek, fehér embereknek titulálták az évente többször ponyvával letakart szekérrel megjelenő meszet áruló cserépieket. Kevés az olyan 40 éven felüli adatközlő, akinek ne lett volna közvetlen vagy közvetett kapcsolata ezeknek a termékeknek a feldolgozásával, vagy szállításával és árusításával. Pl. a múltban a falunak annyi bevételt jelentett a mész, mint az állattartás vagy a növénytermelés. Miután a mészkőbányát átvette a tsz és a közeli Nyugatbükki Erdőgazdaság, géppel jóval olcsóbban volt képes előállítani az égetett meszet, a 60-as évek végétől a cserépfaluiak szerint „kiesett a mész piac, befulladt". Ma mindössze egy ember űzi a mészégetést a faluban folytatva apja, nagyapja mesterségét, mint maszek mészégető kisiparos. Alkalmanként ketten segítenek neki a kemence rakásában és az égetésben. 4—5 kisiparos fuvaros pedig többek között égetett meszet is szállít az Alföldre. A faszénégetése teljesen megszűnt, bár a közeli Répáshutában még égetnek fát és az ottani adatközlők szerint ez nemcsak jól jövedelmez az égetőknek, de az államnak is „hozza a kemény valutát". A famegmunkálást jórészt az ÁFÉSZ faüzemében végzi 18 cserépfalui, 2 bükzsérci és 1 bogácsi lakos. Itt seprű-, balta-, kapa- és kaszanyelek, csap- és hátlécek készülnek nagyüzemi megrendelésre. A termékek egy része exportra készül, ami nemcsak bizonyos engedményeket biztosít, hanem egyúttal tudatosítja a cserépfaluiak szerepét, valamilyen integrálódását a világ gazdaságában. Ez több „színes" és érdekes kommentárra ad alapot az üzemen belül is. A faluban 2 család, amelynek tagjai egyrészt házasság révén, másrészt harmadunokatestvéri alapon rokonságban vannak egymással, kisiparosként faszerszámokat készítenek. Ezek szintén főleg nagyüzemi megrendelésre dolgoznak, de évente négyszer vásárra járnak, és egy asszony hetenként a mezőkövesdi piacon árulja a kaszanyeleket, baltanyeleket, nyírág seprőket, boroshordó dugókat, esztergált dísztárgyakat, (mint pl. favázak és fakeretű tükrök). 16* 243