A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 22-23. (1985)

VÉGVÁRI Lajos: 100 éve halt meg Manet

Susanne kitűnő, jóságos élettárs volt Maga is művésziélek, ezért megértette, hogy a sokat bántott, szidalmazott, a társadalmi konvencióktól korlátozott férjének szabad és kötetlen életre van szüksége. Nem korlátozta szokásait, életvitelét - miként az némely uralkodni vágyó, „múzsafeleség" szokása volt a XIX. században. Feljegyezték, hogy húsz év alatt, mindössze néhány alkalommal kereste fel férjét a műteremben, de más módon is biztosította a szabad alkotói magányt. Éppen ezért kapcsolatuk mindvégig friss és eleven maradt: Manet örömmel és szeretettel tért meg esténként a családi körbe. Susanne 23 évvel túlélte a férjét és 1906-ban halt meg. 1850-ben Manet beiratkozott Thomas Couture iskolájába. Mestere a francia historizmus egyik legismertebb személyisége volt; főműve a „Rómaiak a dekadencia korában", egy látványos aktrevűnek és a szorgos régészeti kutatások eredményének keveréke. Manet hat éven át dolgozott Couture műtermében, s ez idő alatt nem egyszer heves összecsapásra került sor a mester és a tanítvány között. A vita látszólag mindig a modell beállítása körül forgott: Manet kritizálta a Couture megkívánta pózokat és a természetes, közvetlen magatartást követelte. Ezek a viták hamarosan esztétikai kérdéseket érintettek: az akadémizmus és a realizmus idegőrlő viaskodásává növekedtek. A Couture mellett töltött hat év azonban nem volt elveszett idő: Manet itt szerezte meg kitűnő mesterségbeli tudását, mely nemcsak a festésre, de a rajzra és a sokszorosító eljárásokra is kiterjedt. Nemkevésbé fontos Couture szerepe abból a szempontból sem, hogy tanítványát a hagyomány tiszteletére nevelte. Az ő tanácsára Manet behatóan tanulmányozta a nagy európai múzeumokat, s különösen gyakori vendége volt a Louvre-nek, ahol számos másolatot is készített klasszikus és modernebb mesterek művei után. 1856-ban Manet saját műtermet rendezett be. Első önálló munkái a XVII. századi spanyol festők tanulmányozását árulják el. Ilyen az Abszintivó, a Fiú kutyával: többnyire egyalakos kompozíciók, semleges háttérrel; térhatású, tárgyias megformálás helyett dekoratív folthatásra törekvő alkotások ezek. E tanulmányszerű művek betetőzője „Szülei arcképe". A kettős arcképen a jellemzés akkoriban szokatlan módszerét alkalmazta, csak annyit mutatott meg modelljeiből, melyet egy idegen, ismeretlen ember is észrevesz az ábrázoltakon. Ettől kezdve a futó, pillanatnyi benyomás megragadása a célja. Ennek a nagyvárosi ember türelmetlenségét kifejező látásmódnak a megvalósítása éppen egy olyan művészhez kapcsolódik, akinek szándékai között a klasszikus hagyomány megőrzése, a klasszikus kompozíció továbbfejlesztése igen fontos szerepet visz. Nem is lehetett egykönnyen áthidalni ezt a nyilvánvaló kettősséget, s éppen ezért a hatvanas évek alkotásai stílusuk szerint, három csoportra oszthatók. Ezek a stílusok nem egymást váltják, mint egyes szakírók hangoztatják, hanem egymás mellett, párhuzamosan léteznek. Az egyik stílus a romantikus-spanyolos stílus: ide tartozik az említett „Abszintivó", a budapesti kép: „Baudelaire kedvese," s a spanyol tárgyú festmények pl. „Lola de Valence táncosnő", „Bikaviadal", „Spanyol táncosok." A spanyol korszak szellemi inspirálója Baudelaire, az új, erős ingereket, exotikumot és egészséges szépséget áhítozó költő. Talán a legmélyebb értelmű kép ezek között a budapesti festmény, melyben a baudelaire-i női ideál, az átkozott szerető, a bűn infánsnőjének, a felemelő és mélybe taszító szerelmi szenvedély tárgyának konzseninális kifejezését nyújtotta. A romantikus szenvedélyesség ellentéte a nyugodt létezés klasszikus örömét hirdető művek csoportja. Ennek a stílusnak kiemelkedő emlékei a „Reggeli a szabadban", és az „Olympia" — Manet legtöbbet vitatott művei, melyekben a nagyvárosi ember szépség199