A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 20. (1981)

PISZTORA Ferenc: A pszichiátriai kórrajzokban rejlő folklorisztikai információk jelentősége a szellemi néprajz számára

234 PISZTORA FERENC egzisztenciális jellegűvé. Ez magyarázza azután, hogy ez az ismeretanyag többnyire rendkívül plasztikusan, életközelien kerül megfogalmazásra az elmekóros tünetekben. Amennyiben a beteg világképe már az elmebaj kitörését megelőzően is át volt hatva a mágikus természetű hiedelmektől, babonáktól, úgy kézenfekvő, hogy a pszichózis zajlása során a számára kínos, s egyben teljesen idegennek és érthetetlennek tűnő különleges testérzéseket, deperszonalizációs zavarokat, érzékcsalódásokat stb. — melyeknek okaként kevésbé meghatározható, de külső, ellenséges befolyást sejt — mágikus úton történő megrontásnak tudja be. E fentebb ismertetett sajátosságokkal függenek össze egyben a folklór pszichopathológiai vetületeinek tanulmányozásában rejlő lehetséges előnyök. Az egyik ilyen előny kétségkívül az, hogy azok a folklór elemek, amelyek a normális lakosság tudatában esetleg csak perifériás jelentőségű helyet foglaltak el, amelyek ténylegesen a cselekvésre sohasem hatottak ki, s amelyekről úgyszólván nem, vagy alig beszéltek — vagy szégyenérzésből kifolyólag esetleg szándékosan elfojtottak és elhallgattak — a pszichózis zajlása során „felerősödnek", rejtekükről napvilágra kerülnek, mintegy „lelepleződnek". Ilymódon tehát ez, az adatközlőknél „elfekvő" adathalmaz — ha indirekt formában is —, de tanulmányozhatóvá válik a folkloristák számára. A „pszichopathológiai burokban" tárolódott folklorisztikai információk megfelelő dekódolásuk után mennyiségileg mindenképpen növelik a szellemi néprajz ismeretanyagát, ezenfelül nem egyszer új ismeretekkel is szolgálnak. V. K., 40 éves, nagyperkátai (Fejér vm.) születésű és illetőségű római katolikus hajadon, szakácsnő folklorisztikai ismeretei pl. a Budapesti Rendőrfőkapitányságon, valamint a Budapest-lipótmezei m. kir. állami elmegyógyintézetben kerültek napvilágra. A lipótmezei tébolydába a beteg 1915 szeptemberében lett felvéve, diagnózisa: „Paranoia." A kórtörténet tanúsága szerint azért jött a fővárosba, hogy panaszt tegyen a rendőrségnél, mivel „.. .nem hagynak neki békét már 15 éves kora óta, az egész falu ördöngös, az asszonyok mind boszorkányok, a férfiak mind ördögök... Őt Luca székre akarták ültetni, s hol boszorkánynak, hol tündérnőnek hívták. Egyszer a keresztúton megismerte az ördögöt, hajtott éppen egy Ökrösszekeret, de ő nem ijedt meg, mert imakönyvet tartott maga elé. Az ördög ködbe burkolva ült a szekéren, s erre hirtelen eltűnt az ökör is, a szekér is... stb." A pszichopathológiai oldalról való megközelítés másik jelentős előnye abban van, hogy ilymódon jóformán mindenhonnan, és nagy tömegben juthatunk folklorisztikai adatokhoz. Míg a folklorista u.is legfeljebb csak egy-egy vidék, vagy egy-egy, meghatározott szempontok alapján kiválasztott, s többnyire kisebb létszámú populáció szellemi néprajzának a feldolgozására vállalkozik, a pszichiáter hatósugarába az egész országból, úgyszólván minden kis helységből eljutnak a pszichotikus betegek — s közöttük a folklorisztikus tartalmú téveseszméket hangoztatok is —, mégpedig anélkül, hogy külön keresnie kellene azokat. Ismeretes, hogy a századforduló táján hazánk viszonylag milyen sok pszichiátriai kórházzal és osztállyal rendelkezett, amelyekbe a történeti Magyarország mind a 63 vármegyéjéből kerültek esetek. Manapság pedig az országos méretben jól kiépített, extrahospitalis ideggondozó-hálózat segítségével a beteget szinte a lakhelyéig követik, s napjainkban a gondozás „hálója" oly szorossá szövődött, hogy azon már az elmebetegségek túlnyomó