A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 20. (1981)
PISZTORA Ferenc: A pszichiátriai kórrajzokban rejlő folklorisztikai információk jelentősége a szellemi néprajz számára
232 PISZTORA FERENC „Elsőosztályúaknak" tartom a négy állami elmegyógyintézet (Nagyszebeni 1863-tól; Budapest-Lipótmezei 1868-tól; Budapest-Angyalföldi 1884-től; Nagykállói 1896-tól) főleg a századfordulót megelőző időszakból való kórtörténeteit. Változatos, az egész akkori, „történeti Magyarország" mind a 63 vármegyéjéből áramló beteganyagára való tekintettel különösen gazdag forrást jelent a Lipótmezei Intézet kórrajzarchívuma. {FEKETE J. tanulmányából ismeretes, hogy a Lipótmezei Országos Tébolyda 1900-ig — tehát működésének 32 éve alatt — mintegy 10 411 beteget vett fel, akiknek csupán 29%-a került Budapestről az intézetbe, nagyobb részük az ország legkülönfélébb vidékeiről érkezett. 26 Hasonlóképpen kezdetben — vagyis 1882-ben történt megalakulásától egészen 1889-ig —, amíg az „Elmekór- és gyógytan tanszék" a pesti Szt. Rókus Közkórház Elmebeteg Megfigyelő Osztálya keretében működött, oda minden olyan személy bekerült, akit rendhagyó viselkedése miatt a hatóság közegei a főváros utcáin észleltek. így az ország legkülönbözőbb területeiről nagy számban Budapestre felutazó vagy ott átmenetileg tartózkodó falusi elmebeteg is felvétetett a náluk mutatkozó pszichotikus tünetek miatt. Ezen tünetek között természetesen bőven akadtak folklorisztikus tartalmú és érdekességű téveseszmék és érzékcsalódások is. (Meg kell azonban említeni, hogy a századfordulót követően a Klinika beteganyagának szociális megoszlásában fokozatos változás következett be, amennyiben ezt a híres intézményt egyre nagyobb számban keresték fel az ország és a főváros módosabb polgárai és az értelmiségiek.) A Magyarországon 1914-ben működő 20 nagyobb és 48 kisebb közkórházi elmeosztály, valamint az alapítványi elmegyógyintézetek kórrajzai — részletességüket és szakmai színvonalukat tekintve — az előzőekhez képest többségükben már „másodosztályúaknak" véleményezhetők. Szórványosan és töredékesen azonban ezek is számos regionális jellegű és folklorisztikus adatot tartalmaznak. Röviden szólani kell még a kórrajzokban található folklorisztikai adatok megfogalmazásában és értelmezésében rejlő lehetséges hibaforrásokról is. Az első és legfontosabb kérdés természetesen az, hogy szétválasztható e egyáltalán a téveseszmékben és érzékcsalódásokban a normál populáció szellemi néprajzára jellemző ismeretanyag az elmebetegek sajátosan kóros szellemi termékeitől? További kérdés, hogy mely kórformákban tükröződik aránylag tisztán, s melyekben torzul jelentősen az adott kulturális miliő autentikus mentalitása? Mindkét kérdésre egy előadásunkban igyekeztünk megadni a választ. 27 A másik fő hibaforrás a kórlélektani tünetekben előforduló kulturális tartalmak, folklorisztikus témák leírásának a részletességével kapcsolatos. Az a körülmény ti., hogy ezek a tartalmak a kórtörténetekben bőséges, közepesen részletes (az esetek többségében) vagy csak hézagos formában szerepelnek, több tényezőnek is a függvénye. így mindenekelőtt a kórforma pathomechanizmusának és a kórfolyamat előrehaladottsági fokának, azután a tüneteket észlelő kórrajzíró orvos szakmai felkészültségének, érdeklődésének és szorgalmának. Főleg a paranoid kórformákban észlelhető u.i. sokszor, hogy a kezdeti tévely (Wahn) -állapotban a beteg csupán általánosságban panaszkodik olyasféle sejtésekről, hogy környezete mintha megváltozott volna vele szemben, hogy őt üldözik, befolyásolják stb., anélkül azonban, hogy pontosan meg tudná mondani, hogy ki, hogyan és miért teszi ezt. E határozatlan kontúrú doxasmák azután csak a kórlefolyás későbbi stádiumában konkretizálódnak minden tekintetben és szövődnek sokszor téveseszmerendszerbe, e primeren kóros, homályos és sejtésszerű élmények csak a továbbiakban nyernek a kulturális környezet ismeretanyagából merített másodlagos téveseszmes magyarázatot. Ilymódon tehát a kórrajzi adatok bősége vagy ritkasága, az érzékcsalódások és téveseszmék tartalmi gazdagsága vagy szegénysége — s annak a megfestése — jórészben azon is múlik, hogy a tünetek a kórkép kibontakozásának melyik szakaszában lettek észlelve és rögzítve.
