A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 20. (1981)

DOBRIK István: Fotó-grafika, grafika-fotó

FOTÓ-GRAFIKA, GRAFIKA-FOTÓ 195 matikus tér-reprodukció detronizálását segítik, fontos mozzanatai az optikai tényezők jelszituációba való kerülésében. A fotónak nem érdeme, hanem tulajdonsága a térlátás és mégis a fotó volt az, amely az első légifelvételekkel vonalas perspektíva, a harmadik dimenzió feloldására inspirált. A nemes eljárások a tónus fokozatokra építve háttérbe szorították a vonal szerepét a fotográfiában. Későbbiekben a már fotószerű képmódosító eljárások ezt a sajátosságából eredő hatást, kiegészítik a vonal és a pont, mint vizuális elemek hangsúlyozásával a kép struktúrájában. A képmódosítások a képi teret is megváltoztatták a tárgy térhez képest az elemek módosulásai révén. Egyes formák kiemelődnek, előtérbe kerülnek, mások alárendelődnek stb. A tárgytér formavilágához képest tónusbeli aberrációk jöhetnek létre, melyeknek mértéke a transzpozíció modalitásának függvénye. Az így létrejött képi elemeket továbbra is a kivágás és a forma determinálja. A tér is minden esetben kopulatív vizuális elem. Az anyag (negatív, pozitív, vegyszerek stb.) minősége fontos tényező, hisz ezek a manipuláció folyamatában lenyes moderátorok. Nézzük pl. a pontot, mint a vizuális „abc" egyik alapelemét. A grafikában a pont a művész intuitív gesztusa által jön létre a hordozón. A fényképezés esetében egy adott struktúra fizikai és kémiai jellemzői által determinált alkotóelem. Ez a determináltság természetesen nem teljes zártságot jelent, hiszen a fotóművész az anyag ismeretében szándékának megfelelően hozhat létre minőségileg más pontrendszereket. A grafikában az akvatinta eljárásnál technikailag hasonló a helyzet. Itt a lemezre olvasztott gyantapor ad egy határozatlan pontrendszert, amelyet maratási fokozatokkal manipulál a művész. Vagyis nem történik más, mint a pontnak, ennek az eszményien kicsi körnek (háromszögnek, négyszögnek, szabálytalan formának,) a síkon tónusokká való szervezése, vagy fordítva: a tónusoknak a kifejezés fokozása érdekében — a szem feloldóképességének záróküszöbét túllépő — más esztétikai minőségeket hordozó, pontrendszerekké való bontása. A fotó az utóbbit alkalmazza, eltérően pl. a grafika említett eljárásától, ahol a törekvés elsősorban a minél finomabb pontrendszer elérése, a tónusok kibontása érdekében. Jól megfigyelhető több kortárs törekvésben a két művészeti ág egymást stimuláló hatása. A grafika a fentebb említett eljárásával pl. több esetben törekszik fotószerű hatások elérésére, a fotóművészet viszont tónusbontó eljárásaival, az eddig csak grafika által használt vizuális elemeknek zamatát, lehetőségeit olvasztja be a kifejezés rendszerébe. Mindezt nem tekinthetjük műfajidegen elem erőltetésének. Úgy kell inkább tekintenünk, hogy a fotó megtalálta lehetőségét annak, hogy a vizuális nyelv alapelemeit kreatívan képes alkalmazni a művészi mondanivaló érdekében, a saját anyaga adta lehetőségein belül. Ha megvizsgáljuk a pont tulajdonságait, máris szembetűnő a fotóban és a grafikában rejlő minőségeik különbsége, ugyanakkor a vizuális nyelv egyetemességében rejlő kifejezési azonosságaik. A pont az idő legsűrítettebb formája. A pont a makro- és mikrovilágokban végtelen. A világot (mikro- és makrokozmosz) is ponthalmazként képzeljük el. A természetben is gyakran fordulnak elő ponthalmazok.

18 A pont jellege függ az eszközöktől (amellyel létrehozzák) és az alaphoz