A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 20. (1981)

DOBRIK István: Fotó-grafika, grafika-fotó

FOTÓ-GRAFIKA, GRAFIKA-FOTÓ 191 Ma már evidens tény, hogy a grafikát milyen rokon vonatkozások közelítik a fotóhoz. Mégis kezdetben a technikai lehetősége adta erényeit kereső fotóművészet —• történetileg indokoltan — a festőművészetet érzi fontos szövetségesének, mellezőve a grafika akkori illusztratív vonulatát. Az ekkor még csak finom tónus elosztásokkal ható, kezdeti technikai fogyatékosságaival küszködő fényképezés, értelemszerűen hajt fejet és lát példát a festői hatások előtt és kihasználva szenzációs megjelenését próbál felzárkózni a „nagy művészet" ezen műfaja mellé. Amíg a fotóművészetnek a festészettel való kapcsolata a fotózás első évtizedeiben a műfaj sajátos megítélésében is rejlett, addig a grafikához való viszonyában — amely időben később mérhető — közel sincs annyi konfliktus. Ez abból is adódik, hogy a grafika előtérbe kerülésének idején a fotóművészet már erőteljesen körvonalazott specifikummal rendelkezett. Az információk közlésében, a képtudósítás feladata területén is fontos szál köti a grafikához, hiszen tőle vette át ezt az egyik vérbeli funkcióját a pillanatfelvétel megjelenésével. A grafika és a fotó kapcsolatára koncentrálva most már a továbbiakban külön fejezetekben vizsgáljuk a grafika hatását a fotóra és viszont. A grafika és a fotó A grafika előtérbekerülésének és még ma is elfoglalt helyének az oka elsősorban abban keresendő, hogy a képzőművészeten belül ez a műfaj volt képes nyelvezetével a kor problémáira való gyors reflektálásra. Ha megelégednénk egyszerű következtetésekkel, a grafika hatását a fotóra analóg helyzetként könyvelnénk el a festészet korai hatásával. Ez azonban csak részben igaz. A fotózás ekkor már függetlenül is kutatta az anyagában rejlő hatások mechanizmusát és ért el a grafika nyelvezetében felfedezhető elemekhez hasonló eredményt a fotószerű kifejezés területén. Kiállításokon, újságokban stb. nap mint nap találkozunk az ún. „grafikus hatású" fotókkal, vagy olyanokkal, melyekben elemezhetően felfedezhetjük a rajzos vizuális elemek hatásának fokozását. A fotóelmélet nagyon könnyen félreteszi ezeket a kezdeményezéseket — (elég érthető módon legtöbbször, hiszen a művészi fotót támadók egyik legvédtelenebb célpontja) —=, amelyek valóban sok esetben a „másodrendű reklám színvonalát, vagy az olcsó dekorativitás közhelyeit képesek csak megvalósítani."

9 Ezzel az ítélettel viszont érzésem szerint a „kádból kiontjuk a vízzel együtt a gyereket is". Azt is hozzá kell fűznünk az igazság kedvéért, hogy ezek az elmarasztalások nem kategorikus tiltakozások a legtöbb esetben. Résnyi lehetőséget mindig hagynak az ilyen „manipulációknak" is. A Freiburgi Fotóművészeti Triennálékon is találkoztunk sorozatban ilyen képekkel, közöttük díjazottakkal is. 1977-ben a színes kategória egyik zsűri különdíjasa Roland Minnaert: Requiem pour un amour 1977. c. sorozata is él azokkal a lehetőségekkel, amit a fényérzékenyített anyag adta manipulációval kelthet, de számos példát lehetne sorolni nem csak a külföldi, hanem a hazai