A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 19. (1980)

V. ZALÁN Irén: Miskolc zenei élete a két világháború között (Első közlemény)

186 t VARGÁNÉ ZALÁN IRÉN A szépen fejlődő és tartalmas kultúréletet egy időre megállította a háború és az azt követő változások más irányt is adtak neki. A kulturális élet nem dőlt romba, mint sokan felületesen megállapítják, de kétségtelen, hogy a háború hatásai nem maradtak és nem is maradhattak nyom nélkül. Az egyik legfontosabb kulturtényező, az 1901-ben alapított Városi Zeneiskola tovább fejlődött létszámban, bár tárgyi feltételei megnehezültek, mert átmeneti időre kórházi célokra vette igénybe a város. Tanárai közül sokan katonai szolgálatra vonultak be, mindezek mellett és ellenére a tanulók létszáma — mint erről már az előzőekben szó esett — nem csökkent. Fennmaradt a város „koszorús énekkari egyesülete", amelyet oly fontosnak tartott és hivatalos egyesületként kezelt a Miskolci Daláregylet. Legjobban a Közművelődési és Múzeum Egyesület sínylette meg az I. világháborút olyannyira, hogy részben a körülmények változása folytán is régi fényét tulajdonképpen nem nyerte többé vissza. A háború első 2 évében még küzdött maradék erejével és maradék hadával, hiszen nagyon sokan katonai szolgálatot teljesítettek. A „felülről kapott parancs" folytán a közművelődés feladatkörébe egyáltalán nem illő munkát kellett végeznie. „Az aranyat — vasért" mozgalom élesztését, azt hogy a polgárok a hadigépezetet egy vasgyűrűért cserébe aranygyűrűcskéikkel, aranyláncaikkal támogassák. Mindezeket a féltve őrzött családi ékszereket áldozzák fel a „haza oltárán." Mindennek a feladatnak a kényszerű lebonyolítását az Egyesület nem tagadhatta meg — de az eredménnyel igazán nem büszkélkedhetett,4 év alatt 1000 forint gyűlt össze. Már idéztük Szent-Gály Gyula tanulmányát az Egyesület kiadványából. A „Szóval — tollal a hazáért" — kötet tájékoztat az Egyesület munkájáról 1916-ig. Olvashatjuk e kötetben, hogy a háború előtti sikeres tevékenységet nem folytathatták, mert munkájukhoz nem volt segítség és a hallgatóság is megritkult. Mindezek ellenére a lábadozó frontkatonák számára analfabéta tanfolyamokat tartottak, írószerrel, könyvvel, olvasnivalóval ellátták őket. A népszerű ismeretterjesztő munkát csökkenteni kényszerültek, de nem szüntették meg teljesen, csak az időtartamot rövidítették le. Az idény novembertől márciusig tartott, s az előadások száma egy-egy idényben 8—10-re csökkent. A tárgyunkat közelebbről érintő kérdésről — a zenéről — ezt olvashatjuk: „1913/14 évi idény folyamán nagy lépésekkel haladtunk előre. A vasgyári quartett mellett, amely évek óta önzetlenül részt vesz zenei életünkben, s melynek nem egy nagy sikerű estünket köszönhetjük, egy trió társaságot alakítottunk, a Rákos—Halmay—Haydu trió." Felidézi a beszámoló a szépen induló Felvidéki Zeneszövetséget, amelynek véget vetett a háború, szól a város szimfonikus zenekarról, amely a Vasgyári munkások támogatásával működött. A Vasgyártól kapott zenei segítségre utalnak a következő sorok: „Nem csupán konvencionális kötelességünknek teszünk eleget, midőn Allánder Henrik gyárfőnök úrnak zenei törekvéseink támogatásáért itt is köszönetet mondunk, hanem egyúttal szívesen ragadjuk meg az alkalmat, hogy egész működésünkben tapasztalt jóindulatáért, iránta érzett nagyrabecsülésünknek is tanújelét adjuk." A Vasgyári Szimfonikus Zenekar fenntartója a gyárfőnökség, egész pontosan a vasgyári munkásság volt; akik keresetük havi 1/2%-át áldozták zenekari, kulturális célra. A jóindulat mégis köszönetet kívánt, hiszen az átengedés valóban a gyárfőnöktől függött, aki sokszor díjmentesen, máskor anyagi térítés ellenében megengedte a fúvós részleg miskolci szereplését.