A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 17-18. (1979)

DOBROSSY István – FÜGEDI Márta: A paraszti kenderfeldolgozás előkészítő munkafázisai Borsod-Abaúj-Zemplén megyében

308 DOBROSSY ISTVÁN—FÜGEDI MÁRTA ott tapasztalható ezer esztendő múltán is még mindig intenzíven az élő magyarság népi műveltségében, ahol a kendertermelő és feldolgozó magyarság jelentősebb számú, lennel dolgozó szláv rétegre telepedett."

17 E megállapításokhoz csupán annyit tehetünk hozzá, területünkre vonatkozóan annyival egészíthetjük ki, hogy köteges áztatás előfordulása abban az ék alakú területegységben mutatható ki, amelyben jelentős volt a 18. századi ukrán, szlovák telepítés.

18 Ennek a területnek az elkülönülése a kenderfeldolgozás más munkafolyamataiban, eszközeiben (kendertörés, törő, rostminősítő eljárások, eszközök és minősített termékek) még pregnánsabban nyilvánul meg.

19 Az áztatással kapcsolatos anyagunk további bemutatása arra a kérdésre ad választ, hogyan, milyen rögzítési módok és eszközök alkalmazásával kerül a kender az áztatóba, hogyan biztosítják annak a víz alá szorítását. Megyéink területén három elhelyezési móddal és ezek változataival találkozunk. Leggyakoribb eljárás az, amikor egy vagy egymásra több sorban rakják a kévéket a víz alatt, majd a munka befejezése után az egész egységet karópárokkal rögzítik. Ilyen áztatási móddal találkozunk Bogácson, Cserépfaluban, Tardon, Göncruszkán, Bereten, Szirmabesenyőn, Aszalón, s jellemzően fordulnak elő azokban a falvakban, ahol állóvizekben, mocsolyákban áztatnak. Területet nem jellemző előfordulást mutat az az eljárás, amikor a víz alá rakott kévéket részben a levert karókhoz, részben egymáshoz is rögzítik. Előfordulási helyei kapcsolódnak a gyors folyású patakokhoz, s általában a folyóvízi áztatáshoz. Sajóládon mindig többen végezték ezt a munkát. Az áztatóhoz szekérrel szállították a kendert, majd egy ember a szekérről adogatta a köteléket a vízben állóknak, akik azokat a víz alá nyomva egymás mellé helyezték. A legalsó sort kötéllel, vagy gúzzsal egymáshoz rögzítették. A munka befejezése után az egész csomót a két végére vert karóval megerősítették, hogy el ne sodorja a víz. Ezután sárral, kaviccsal, kővel nyomtatták le, hogy a felső kévék se kerülhessenek a víz felé. A munkát ültetésnek nevezték. Zemplénagárdon a férfiak adogatták be a kévéket a vízben álló nőknek, akik azokat egymás mellé illesztették, az alsó sort pedig úgy kötötték egymáshoz, hogy az egyik kévéből kihúzott néhány szál kendert a másik kévébe dugták. Általában két-három sort raktak egymásra, így vízszintes és függőleges irányban is egymáshoz voltak kötve a kévék.

20 A kévék harmadik elhelyezési módja az volt, amikor a lerakott kévéket több helyen is átszúrva rögzítették karókkal. Ilyen eljárást ismernek Halmajon, ahol 3 kötetenként, Ongán 5—6 kötetenként, Bőcsön 4—5 kévénként verték le a kihegyezett karókat. Sajóládon az áztató nagyságától függetlenül 3 karót vertek le, a kévék két végébe, ill. a közepére. Kovácsvágáson a patak gyors folyása miatt viszont 8—10 karóval is rögzítették a kévéket (7. kép). Megyéink területén — a példák bizonysága szerint — általánosnak tekinthetjük a kévék karóval való rögzítését. Mindössze néhány, elsősorban hegyvidéki településen találkoztunk 17. Szolnoky i. m. 41. 18. A kérdés részletes kifejtését 1. Paládi-Kovács Attila: Ukrán szórványok a 18—-19. században a mai Magyarország északkeleti részében. Népi Kultúra — Népi Társadalom VII. 1973. 327— 369. 19. Vö.: Dobrossy—Fügédi i. m. 20. Zemplénagárd — Baráthy i. m.