A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)
PETERCSÁK Tivadar: Az erdő szerepe a hegyközi állattartásban
300 PETERCSÁK TIVADAR tartották az októberi makkot, „ami lehull, ha megcsípte a dér." Szeptemberben csak a pondrós makk hull. A kondás a gazdák segítségével hajtotta ki a nyájat; de később is volt minden faluban ún. soros gazda vagy soros, aki egy napig, reggeltől reggelig segített a kondásnak a nyáj őrzésében. Ilyenkor kosztot (kenyér, szalonna) és pályinkát vittek a pásztornak. A sertéseket napközben a tölgyes és bükkös erdőkben makkolták és legeltették, miközben többször megitatták a patakokban, források mellett. Kovácsvágáson még válót is készítettek fából az egyik forráshoz. Éjszakára rendszerint körülkerített helyre hajtották az állatokat, amit karámnak (Füzér, Filkeháza, Kovácsvágás, Kisbózsva) vagy kosárnak,ü\. disznókosárnak (Kovácsvágás) hívnak. 25 A karám leggyakrabban szögletes alaprajzú, földbe vert karókhoz vagy élőfákhoz szegezett husángokból készített, éjszakára bezárható építmény, amely csupán a jószág egybentartására szolgált. Kovácsvágáson volt csak szokásban a vesszőből font kör alakú kosár. A karám mellett állott a kondás és a soros számára épített kunyhó v. kalyiba (Filkeháza). A kunyhót és a karámot a kihajtás előtti napokban a gazdák közösen készítették el vagy újították fel. Kovácsvágáson téglalap alaprajzú, fonott oldalú, tetején gallyakkal és szalmával fedett, majd körül földelt kunyhót építettek. A filkeháziak nyeregtetős kunyhót állítottak, melyhez két oldalról rudakat támasztottak, és gallyakkal, szalmával, végül gyeptéglával fedték be. Füzéren a makkoskondás kunyhója hasonló volt az erdei munkásokéhoz. A földbe vert ágas karóhoz egy hosszú gerendát támasztottak, s ez tartotta a két oldalról sűrűn egymás mellé rakott, ölfából hasított palánkokat, amit először falevelekkel, majd földdel vastagon befedtek. 26 A kunyhó földjét belülről vastagon szalma borította, a téli éjszakákon pedig a bejárat előtt mindig égett a tűz. A gazdák hetente, kéthetente egyszer felkeresték a nyájat és sót vittek az állatoknak. Ilyenkor szemlélték meg a disznókat, hogy jól híznak-e. A sót korpával és liszttel keverték, vízzel átgyúrták, majd megsütötték. Az így készített vakaróból (Kovácsvágás) vagy pogácsából (Filkeháza) néhány darabot adtak egyszerre a disznónak. Füzérkajatán a sózás mellett rendszeresen hordtak ki moslékot is a makkoló állatoknak. A nyáj mindaddig maradt az erdőben, amíg a sertések kellően meg nem híztak, illetve a termés el nem fogyott, vagy a kemény tél, a nagy hó be nem kényszerítette őket. A három, esetleg négy hónapi makkoltatás során a 80— 90 kg-os süldők másfél — két mázsa súlyúra is meghíztak. Az erdei hizlalás befejeztével a disznókat rendszerint azonnal levágták, bár néha megpróbálták darával vagy kukoricával tovább hizlalni. Ez meglátszott a szalonnán is, húsosabb lett. Az otthoni hizlalás azonban legfeljebb az idősebb állatoknál sikerült, a fiatalabbja makk után nem akart enni. A makkon hizlalt sertés húsáról és szalonnájáról azt tartják, hogy sokkal zsírosabb és jobb ízű, mint a kukoricán hízotté. A hegyközi erdőknek makkoltatásra történő bérbeadásáról, más vidékekről fogadott makkoló nyájakról a 19. század végétől keveset tudunk, bár vannak Kovácsvágásra vonatkozó adataink. 27 Több adatközlő emlékezete szerint a kovácsvágási nemesi közbirtokosság az 1920-as években egy alkalommal a Bodrogközből fogadott makkoló nyájat, amiért pénzben fizettek.
