A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

PETERCSÁK Tivadar: Az erdő szerepe a hegyközi állattartásban

AZ ERDŐ SZEREPE A HEGYKÖZI ÁLLATTARTÁSBAN 297 Az erdőt és az erdő termékeit háromféleképpen hasznosították a hegyközi állattartásban: 1/ az állatokat (szarvasmarha, ló juh, kecske) az erdei tisztásokon legeltették, a sertéseket pedig a lehullott makkon hizlalták; 2/ erdei füvek és falombok gyűjtése nyári és téli takarmánynak. 3/ az erdei falevél almozásra való felhasználása. 1. Az erdő legelőként történő hasznosítására a 19. század első felétől vannak adataink. Az erdőt a földesúr és a jobbágyok közösen használják, s a faizáson kívül az erdei legeltetést is megengedik a jobbágyoknak. A fuzérradványi Károlyi uradalom 1828-as összeírása mint gyakorlatot, közli, hogy azoknak a községeknek — Filkeháza, Nyíri, Pálháza, Radványi Új Huta, Mátyásháza — melyeknek nincs elegendő legelőjük, engedélyezik, hogy marháikat afüzéri alsó erdőkben legeltessék.

8 E kifejezés alatt a 18. század végén a telkibányai határtól a rudabányácskai határig húzódó uradalmi erdőket értették.

9 A recens hagyományok alapján megállapíthatjuk, hogy a fenti erdőkben elsősorban az igavonó szarvasmarhát és a növendék állatokat legeltették kintháló gulyában.

10 Nyíriben a 19. század végéig gyakorlat volt, hogy egészen Sátoraljaújhelyig lehajtották az ökröket és az erdei tisztásokon, réteken legeltették késő őszig.

11 A módosabb — több pár ökröt igázó — gazdák egy pár vonómarhát rendszerint otthonhagytak, majd a legelőn levőkkel cserélték kéthetenként. Az /Hatokat a gazdák őrizték felváltva, s ilyenkor sót is vittek jószáguknak. Éjszakára krámba (karám) terelték az állatokat, az őrzők (rendszerint ketten voltak) pedig rudakból összeállított, szalmával és földdel befedett kunyhóba húzódtak éjszakára. A filkeháziak a falutól 4-5 km-re levő un. filkeházi völgybe hajtották a tinókat és az ökröket a tavaszi munkák befejezése után.

12 Az állatok őrzésére gulyást fogadtak, de a gazdák így is rendszerint hetenként sót vittek a jószágnak. A gulyás éjszakára kalyibába húzódott. Az igavonó állatoknak a falutól távoli erdőkben való legeltetése az 1870-es években, az ún. kommesztálaskor, komesztakor szűnt meg, amikor a volt földesúri és jobbágyföldeket, illetve erdőket és legelőket elkülönítették, s az egyes községek határukhoz közelebbi legelőket kaptak.

13 A nagy kiterjedésű közbirtokossági erdőkkel rendelkező Kovácsvágásról azonban még az 1940-es években is hajtottak ki tavasszal növendékmarhákat, ún. tinó-binót a rideggulyába, amely a Kunyin-hegy alatti Cinke dűlőben, erdők közötti bozótos legelőn volt őszig. Rendszerint május 1-én hajtott ki a gulyás. Délben patakban itatták az állatokat, éjszakára pedig vesszőből font kör alakú kosárba, gulyakosárba vagy karámba hajtották. A gulyás kunyhóba a karám mellett volt. 4—6 ágas karót vertek le a földbe, vesszővel körülfonták, a tetejére pedig szalmát és gallyakat raktak. A gazdák kéthetenként 2-3 liter korpával vagy zabbal kevert sót vittek ki az állatoknak a vászonból készült hátiban és szakajtóba vagy tekenőbe öntötték. A gulya őszig maradt a legelőn. A jellegzetesen lótartó Kovácsvágáson az első világháború utáni években szűnt meg a csikók ménesben való legeltetése. A falu határában, a Nagypál kútnál volt a vesszőből font kör alakú csikókosár, mellette kunyhó a csikós-