A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

VIGA Gyula: Kecsketartás az Aggteleki Karszton

I KECSKETARTÁS AZ AGGTELEKI-KARSZTON 339 Ha a kecske megcsömörlött, nyújtózkodott, akkor Szinpetriben megsózott vereshagymát etettek vele, vagy kutyazsírt (szekérkenőcs) tettek a nyelvére. Ha tőgy-gyulladást kapott az állat, akkor ólomecetes vízzel mosogatták a beteg tőgyet, s gyógyszertárban vásárolt kerolinndX kenték be. Amikor a körme fáj a kecskének (pallós sánta, büdös sánta), akkor kékkőt faragtak a körmei közé, száraz időben kiégetett por alakú kékkővel, esős időben disznózsírral összekevert kékkővel kenik be. (Aggtelek) Ha a kecske lábát törte, akkor általában levágták. Esetenként azonban a pásztor sínbe tette (két egyenes faág), szorosan átkötötte egy darab ronggyal, s 3-4 hétig nem hajtotta a legelőre az állatot. Ezalatt a csont általában öszszeforrt. Ha az állat testén gyűlt seb van, akkor farkasalma-lapuval vagy sárga virágú cinadórija összetört virágával dörzsölik be, s ha nem gyógyul, megpuhul a seb, akkor borotvával vagy bicskával kivágják és sebhintőporral szórják be. A pásztorkutya okozta seb és más kisebb sérülések fertőtlenítésére tinktúra vagy róval való behintés szolgál. A kecske általában könnyen ellik, esetenként azonban segítségre szorul. Ilyenkor a gazdaasszony megfogja a kisgedó két kibújt lábát, s óvatosan húzza kifelé. Mint a közölt adatokból kitűnik, a kecske gyógyítására alkalmazott eljárások racionálisak és hasonlóak a több állatfajéhoz. Mindez utal a kecsketartás szekunder jellegére is* Összegezés Az Aggteleki-karszt falvainak paraszti gazdálkodásában — a terület geográfiai adottságai ellenére — csak a II. világháború alatt és az 1950-es évek elején kapott jelentősebb szerepet a kecske tartása, részben a szarvasmarha és juhállomány pótlására, részben pedig a beszolgáltatási kötelezettség teljesítésének elősegítésére. A terület kecskeállománya — kivéve az 1942-es évet — alatta marad mind a megyei, mind pedig az országos arányoknak. A falvak közül Aggteleken volt kiemelkedő jelentősége a kecsketartásnak, de a többi településen is magasra emelkedett az állomány. Ezt azonban összeírások, statisztikák hiányában számszerűen nem tudjuk érzékeltetni. A kecsketartás elterjedését az állat rendkívüli igénytelensége biztosította, az, hogy tartásában a télen-nyáron való legeltetés játszotta a főszerepet. Az extenzív tartásmóddal szemben ugyanakkor a haszonvétel intenzív formái (főleg tej) voltak biztosítva. Jelentéktelennek látszó — de valójában nem jelentéktelen — feltétele volt a kecsketartás elterjedésének, hogy az említett szociális okok miatt a parasztság „befogadta" a kecskét. Megszűnt a faluközösségben a kecskét tartók megszólása, gúnyolása, annak ellenére, hogy a módosabb gazdák magatartása továbbra sem változott. Az utóbbi két évtizedben a kecske tartása ismét csak a szegényebb rétegek, a legidősebb generáció háztartását jellemzi. A kecsketartás az Aggteleki-karszt falvainak paraszti gazdálkodásában másodlagos jellegű. A kecske a szarvasmarha- és juhtartás örökébe lépett. Eszközkészlete, haszonvételi formái, gyógyító eljárásai azok elemeit adoptálta. A kecske általában más állatfajok építményeit örökölte, fokozatosan idomult