A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

VIGA Gyula: Kecsketartás az Aggteleki Karszton

314 VIGA GYULA határ nagyobb része uradalmi birtok volt — a világháborúig tilos volt a kecske tartása. A kecske tenyésztése a második világháború idején bekövetkezett szociális kényszer hatására épült be a vidék paraszti gazdaságainak üzemszervezetébe, részben a megcsökkent állatállomány — főleg szarvasmarha és juh — pótlására, részben pedig a férfi munkaerőt nélkülöző családok tejszükségletének ellátására. (A szarvasmarhának való takarmánykészítés ugyanis elsősorban a férfiak munkája volt.) Újabb lendületet kapott a kecsketartás az 1950-es évek beszolgáltatási rendszere idején, amikor részben a beszolgáltatási kötelezettségnek tettek eleget vele, úgy hogy a tehéntejbe keverték, részben pedig a tehéntej hiányában a család táplálkozását szolgálta. Emellett — szemestermények hiányában — kecsketejen nevelték fel a malacokat is. Az 1950-es évek első felében általános volt a kecske tartása a tehenet tartó gazdaságokban is. Bár falvainkban — statisztikai adatok hiányában — nem tudjuk kimutatni számszerűen, ekkor emelkedett legmagasabbra a kecskék száma vidékünkön is, hasonlóan az ország más területeihez. Az 1950-es évek második felétől kezdve a kecsketartás fokozatosan újra visszaszorult, de jelentőségét nem veszítette el teljesen. A falvak legidősebb, harmadik generációjának táplálkozásában ma is jelentős szerepet játszik. A termelőszövetkezetek megalakulása óta a szarvasmarha munkavégző képességére a családoknak alig van szüksége, a tejellátást viszont a szarvasmarhánál sokkal igénytelenebb kecske is fedezni tudja. A tehénnel rendelkező gazdaságokban is tartanak esetenként kecskét, s tejét a moslékba keverve hasznosítják. A kecsketartás továbbélését biztosító szociális okok és az állat igénytelen volta mellett az Aggteleki-karszt sajátos földrajzi képe is hozzájárult ahhoz, hogy falvaink egy részében ma is jelentős a kecsketartás. A falvak legelőterületének egy része ugyanis olyan, hogy az csak a juhés a kecsketartás révén hasznosítható, nagytestű állatokkal nem.

20 Ugyanakkor a juhtartás sokkal kevésbé illeszthető be a mai paraszti gazdálkodás kereteibe (háztáji gazdaságok), mint a kecske tartása. A parasztság szociális helyzetének konszolidálódásával a kecsketartásnak újból sok ellenzője lett, s ennek jelentős szerepe van az állomány csökkenésében. Az egy gazdaságban tartott kecskék száma általában 1-2 volt, de 3 fölé ritkán emelkedett, mivel ennél több állat tartása helyett minőségi változtatást hajtottak végre: 3-4 kecske tartásának feltételei ugyanis már biztosították egy — a kecskénél többrétűén hasznosítható — szarvasmarha tartását is. A kecskét a gazdák ügyes, okos és tiszta állatnak tartják. Az állat legjobb tulajdonságainak igénytelenségét, olcsó tartását mondják, továbbá azt, hogy nem kell adót fizetni utána és viszonylag olcsó a fűbére is. Hátrányának tartják viszont azt, hogy nagyon pákosz állat, sokat kell hajhászni, mert ha őrizetlenül marad, akkor azonnal lerágja a fák, bokrok, virágok hajtásait, leveleit. A kecske tartásának, s a kecsketartó gazdáknak a megítélése tükrözője a parasztság szociális helyzetének, az abban beálló változásoknak. A világháború előtt lenézték azt, aki kecskét tartott, mert az a szegénység jele volt. Szalonnán pl. egy szegény özvegyasszonyt, aki a cigányok és a pásztorok mellett egyedül tartott kecskét a faluban, mindenki csak „kecskés asszony" néven emlegette. Amikor a gazdasági helyzet szorítására elterjedt tartása, akkor nem