A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)
VÉGVÁRI Lajos. A perspektivikus képlátás ellentmondásai és a kettős kép
196 VÉGVÁRI LAJOS sabb művében a perspektivikus ábrázolásmód következetes alkalmazásának ellenzőjévé: nem csak Michelangelo, de Greco, Velázquez, majd a XX. századi törekvések előzményévé. Éppen e meggyőződésünk alapján igaztalannak tartjuk azokat a műteremszagú véleményeket, melyek szerint Masaccio több évszázadra terjedő tévútra vezette az európai festészetet. Hasonló váddal lehetne illetni nagy kortársát Jan van Eycket is. Eyck a közhit szerint „tapasztalati" módszerrel (bár „tapasztalati" jellegét a magunk részéről némi fenntartással fogadjuk el) szintén megteremtője a perspektivikus térábrázolásnak. A különbség közte és Masaccio között elenyésző. Jan van Eyck — mint két vizsgálandó műve bizonyítja —, éppúgy tisztában volt a perspektivikus térábrázolás e módszerének bizonyos egyoldalúságaival, mint Masaccio. Az egyik ilyen bizonyíték az Arnolfini házaspár. 20 A perspektivikus térszerkezet előterében elhelyezett házaspár némileg síkszerűen, — ellentmondásosan — jelentkezik az illuzionisztikus módszerrel ábrázolt szoba mélysége előtt. Szükség volt tehát egy olyan motívumra, amely feloldja az ábrázolás kettősségét és összebékíti egymással a sík és térhatású elemeket. Ezt a szerepet tölti be a domború tükör, amelynek a mondottakon kívül még további fontos funkciója van. A domború tükör 21 mint a világegész szimbóluma a gótikából kapott örökség: a teljesség és az átfogás eszköze. Ám ez a tükör, éppen domborúsága miatt mint második térrendszer funkcionál. 22 Meredek perspektívája lehetővé teszi nemcsak a szoba képének újbóli átfogását (az előttünk nem látható homlokzati fallal és az ajtó belépőkkel együtt és ilyen módon bezárja a festmény terét), hanem — s az legalább ilyen fontos — egy másik perspektivikus rendszert képviselve feloldja a nézet egyoldalúságát, merevségét. Közismert, hogy minden látószög-változás a perspektivikus rendszerben, minden módosulás a nézőpontban nemcsak másfajta teret, de másfajta hangulati elemet is invokál. Az Arnolfini házaspár képe reprezentatív (egyesek szerint mennyegzői kép) felsorakoztatás: a meghitt családi otthon világából fogadásra rendezetten állnak elénk az alakok. A tükörkép nemcsak az otthont, a házaspárt mutatja be más szemszögből, hanem egy új viszonylattal, a külvilág betörésével, a vendég érkezésével, a találkozás pillanatával gazdagítja a kompozíciót. Hogy közérthetőbb példára hivatkozzunk, Manet Folies-Bergere bárjának tükörképe nemcsak a középen elhelyezett nőalak szituációját, hanem egész magatartását magyarázza, indokolja és elmélyíti szépséges-fájdalmas magányát. 23 Hitünk szerint nem túlzás ha ezt a megoldást kettős képnek nevezzük. 24 Létrejöttét az a körülmény magyarázza, hogy a régi mesterek sem voltak mindig saját ábrázolásbeli szemléletük foglyai: időnként bátran kitekintettek zártnak és befejezettnek tűnő világukból és egy-egy gesztusukkal értésünkre adják, hogy ők is láttak olyan problémákat, amiket mi mint a magunk korának meglepő vívmányait magasztalunk. Jan van Eyck éppúgy tisztában volt a perspektivikus rendszer fogyatékosságaival, valamint a többnézetűség alkalmazásának előnyeivel, akárcsak Masaccio az Adógarasban. Vizsgáljunk meg egy másik Eyck képet: a Rolin kancellár madonnáját, amely szerintem ennek a „szabálytalan" szemléletnek új aspektusát mutatja meg. 25
