A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

VÉGVÁRI Lajos. A perspektivikus képlátás ellentmondásai és a kettős kép

A PERSPERTTVIKUS KÉPLÁTÁS ELLENTMONDÁSAI ÉS A KETTŐS KÉP 197 A Rolin kancellár madonnája a transzcendentális és a földi világ találkozását ábrázolja — a földi realitás szemszögéből nézve. A nagyhatalmú, parancsoláshoz és döntésekhez szokott kancellár még imádkozás közben is fensőbbséges. Az előtte realizálódó túlvilági jelenségeket a hivatásából fakadó szórakozottsággal már-már kérelmező ügyfélnek látja. A madonna zavartan lesüti a szemét a vizsgálódó nagyúr átható tekintete előtt, s mintegy pajzsul maga elé tartja áldásosztó isteni gyermekét. Majd a néző számára — aki a kancellár szemszögéből láthatja a szituációt — egy új motívum, a madonna feje feletti korona villan fel. Mintha elmozdulna a kép; a szituáció változatlan, de hirtelen minden motívum új értelmet kap. Az összefüggések átrendeződnek, az égből angyalok jönnek és koronát készülnek a madonna fejére helyezni. Hogy lehetséges ez: hiszen a korona az előbb is ott volt, a néző is látta, de jelentősége és fontossága csak azután lesz világos, hogy megismertük a kancellár személyiségét. A néző megdöbbenten észleli a koronát, de nem kisebb a saját benső tartamának változása miatti megdöbbenése: a kép teljes észrevevése és az első megpillantása között nem csupán a szokásos öntudatlan idő múlt el, hanem a kép belső cselekménye, változásai következtében sajátos, mérhető, a tapasztalatnak megfelelő időélménye is keletkezett a nézőben. Ezek a konkrét cselekvés-fázisok a kép elsajátításához szükséges időt mintegy kimérték és ritmizálták: a néző ideje és a kép ideje (!) egybeesik és egymást áthatva realitássá, a kép lényegi tartalmi elemévé válnak.

26 A mű kimeríthetetlennek tűnik, mert a korona fényességére az árkádívek között feltűnő napsütéses táj rímel. Ennek észlelése viszont ismét az előtér félhomályos terére irányítja a figyelmet. A kétfajta megvilágítás, a kétfajta tér, a külső és a belső tér tudatosítására serkent. A tájképi részlet elmélyíti a realitás-élményt, a korona glória-szerű ragyogása a transzcendencia újbóli észlelését inspirálja. Ám éppen a korona égi fénye és gazdagsága hangsúlyozza a madonna földi asszony voltát. Ez a reális-profán szituáció a kancellárra tereli a tekintetet, a kancellár mögött pedig ismét a ragyogó tájkép tűnik fel, mint valami glóriaféle: ellensúly a madonna koronájával szemben. A kancellár alakja összeköti a külső és a belső teret, így fejeződik ki hatalmának egyetemessége. Vele szembeállítva a madonna hatalma azonban transzcendentális, ezért koronája — egy másik világ üzenete — csak a szoba félhomályában villódzhat. így és itt változhat át a kancellár a korábbi képek alárendelt donátor figurájából a mű legfontosabb alakjává, főszemélyévé. Az ő alakja nemcsak a földi és transzcendentális világot köti össze, hanem az ő látásmódja — a reális, gyakorlati látás — az a transzponáló elv, amely a különböző világokat, jellegeket és cselekvéseket homogénné alakítja. A középkori képek ember-isten, test-lélek dualizmusa Jan van Eyck képén feloldódik a realitás mindent tárgyiasító, kézzelfoghatóvá alakító győzelmében.

27 A dolgok fontosságrendje a középkorhoz képest nem csak visszájára fordul, hanem értelmét is veszti. A transzcendentalitás nem fér el a képben, csupán utalás formájában érintik az ikonográfiái konvenciók. A témából és a nézőben élő vallásos hagyományból következőleg azonban teljesen mégsem