A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

VÉGVÁRI Lajos. A perspektivikus képlátás ellentmondásai és a kettős kép

192 VÉGVÁRI LAJOS alkotásainak zöme és a kor tudományos eredményei egy tőről fakadtak. Művészet és tudomány még sohasem hatották így át egymást. A művészi és a tudományos látás a reneszánsz idején csak hatásban különbözött egymástól, szándékaiban nem. Leonardo ennek a szemléletnek a legpregnánsabb kifejezője: Mint írásai tanítják

5 azonos logikai módszereket alkalmazott a műalkotásban és a tudományban ; rajzai a tudományos és a művészi szemlélet szintéziseként foghatók fel. A különbség csupán annyi, hogy művészetében a kitaláló "szintézis, vagyis az érzelmi-tudati világkép dominál, míg tudományos és technikai működésében a feltalálásé, azaz a felismert jelenségek segítségével hasznossá tett valóságlátásé a döntő szó. „Kétoldali látásának"

6 legszebb bizonyítékai találmányait ábrázoló rajzai, amelyek a kitaláló leleményének és a feltaláló célszerűségének a képzelet segítségével realizált vizuális—funkcionális modelljei.

7 Leonardo művészete a perspektivikus térlátás leghatalmasabb bizonyítéka. Ez a bizonyíték olyan egyértelmű, hogy évszázadokra minden műalkotás megbírálásának elemi tényezője lett. Az a kép, amely nem követte a perspektivikus térmodellt, nem számíthatott az európai kultúrán belül elismerésre. Többek között ez az oka annak, hogy a fennálló kereskedelmi kapcsolatok ellenére nem tanulmányozták a távolkeleti magaskultúrák Európába érkezett alkotásait. Amit a kínai vagy az indiai kultúrából észrevettek és méltányoltak, az kizárólag a nem ábrázoló jellegűnek tartott ornamens; emiatt a távolkeleti alkotásokat az ipar- vagy díszítőművészet körébe sorolták. Hasonló vélemény terjedt el a bizánci magaskultúra teljesítményeiről is. Vasari

8 maniera greca-nak nevezte a bizánci művészetet, s ez a megjelölés semmiképpen sem elismerő. A bizánci mozaikok itáliai műhelyeiben a reneszánsz óta végzett munkák különösképpen elárulják ennek a beállítottságnak az egyoldalúságát. Velencében a XVI. század óta készített mozaikok tervezőit annyira áthatotta a perspektivikus térmodell fölényének tudata, hogy munkáik tervezésénél nem vették tekintetbe a falborító kép sajátos funkcióit, sem az épület történeti hagyományát és különleges esztétikai követelményeit. Ugyanez mondható a Ravennai San Vitaié főterének barokk korabeli kifestéséről. Mérhetetlen magabiztossággal helyeztek illuzionisztikus-perspektivikus falképeket a bizánci építészeti formák és képek „megkoronázásaként" a kupolába. Korunk megdöbbenéssel szemlélteti ezt a modernkori „barbárságot" ezt a megfellebbezhetetlen öntudatot, amely a művészet törekvéseit a technikai tudományokhoz hasonlóan egyenesvonalú fejlődésnek képzelte s ennek alapján könnyűszerrel „primitívnek" nevezte a régebbi kor alkotásait. Érdekes különbség, hogy a primitív jelző használata elterjedtebb a képzőművészet, mint az irodalom elméletében. így van ez Hegelnél is, aki a nagy átalakulást kezdeményező XIX. század küszöbén írt Esztétikájában a képzőművészeti látás fokozati különbségeit is meghatározza.

9 Nem tekinthető véletlennek, hogy értékrendszerének középpontjába a görög és a reneszánsz klasszicizmust állítja, s ebből a nézőpontból „az emberiesítésre és a természetességre való törekvésben Giotto még mindig egészben véve alacsony fokon állt meg."

10 Ebből az értékrendből kiindulva Hegel Michelangelot — zsenijének