A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 13-14. (1975)

FÉL Edit–HOFFER Tamás: A matyó hímzés alakulása és a magyar népművészet stíluskorszakai

434 FÉL EDIT—HOFER TAMÁS Helytelen lenne azt gondolni, hogy a múltban az ország határait kitöltő nép, a parasztság, ha vidékenként eltérő ízléssel is, de egyenlő buzgalommal, egyforma alkotó kedvvel hozta létre a népművészetet. Nem így volt. Ha a hímzést vesszük példának, a legszebb, legjelentősebb és számszerűen is a legtöbb emlék egy maroknyi helységből származik. Vannak községek, sőt vidékek, ahol nem varrnak, nem varrtak a múltban sem, ismét más vidékeken hímeztek ugyan, de viszonylag keveset, kevésbé kiemelkedőt. Annak a gazdag alkotó készségnek s a hímzésbe fektetett odaadó buzgalomnak, amiről Sárköz, Kalotaszeg, Mezőkövesd fennmaradt hímzései tanúskodnak, nincs párja sehol másutt az országban. Ha ezt a három vidéket kiemelnénk a magyar népi hímzés összképéből, ami megmarad, még mindig változatos és szép lenne, de a legerőteljesebb, legegyénibb színfoltok hiányoznának belőle. A mezőkövesdi hímzőművészet gazdagsága, változatossága, sokszínűsége azt jelenti, hogy az országos alakulási tendenciák ebben az eleven és folyton változó hímzőgyakorlatban árnyaltabban, jellegzetesebben, sőt mondhatnánk drámaibban mutatkoznak meg, mint a langyosabb, középszerűbb tájakon. A mezőkövesdi hímzés alakulásának feltárásával tehát kulcsot kaphatunk az egész magyar népművészet jobb megértéséhez. Mielőtt figyelmünket Mezőkövesdre összpontosítanék, röviden összefoglaljuk, hogyan látjuk az egész magyar népművészet alakulásának főbb szakaszait. Ezek az elgondolások részben már megjelentek a magyar népművészetről szóló könyvünkben, illetve másutt, részletesebb kifejtésük azonban még megjelenésre vár egy a Corvina Kiadónál benyújtott kéziratunkban. A fennmaradt emlékanyag és az egykorú megfigyelők tanúvallomása alapján egyes vidékeken a múlt század elején, másutt több évtizeddel később mélyreható változásnak kellett történnie a falusi öltözködésben, lakáskultúrában, népművészetben. Már a század elején megrovó hangsúllyal azt írják a nyugatdunántúli parasztasszonyokról, hogy újfajta luxus kap lábra köztük, s a gyorsan terjedő gyári kelmék használatával „tarkák Isten madaraihoz hasonlóan". Ugyanebben az időben s ugyancsak Nyugat-Dunántúlon „találják fel" a cifraszűrt. A durva anyagból varrt szűr hosszú századokon át a jobbágyi, szolgai alávetettség kifejezője volt. Ezt az alantas ruhadarabot színes posztórátéttel és egyre dúsabb virághímzéssel kezdték díszíteni — gyökeresen különbözően tehát e kor zsinóros, paszomántos úri öltözeteitől. Újfajta magatartás, újfajta paraszti öntudat és magabiztosság jelentkezik ennek a „pórias" ruhadarabnak a fölmagasztalásával. Ezt az újfajta önérzetet érezhették meg a hatóságok is

r erre vall gyors és erőszakos reakciójuk. Nemcsak a szűr viselését-készítését tiltották, hanem utasították a pandúrokat is, hogy késsel vágják le a díszt a cifraszűrökről, az egyik megye pedig éppenséggel törvényt kívánt hozatni az új ruhadarab betiltására. Ennek ellenére a cifraszűr egy-két évtized alatt az egész magyar parasztság közt elterjedt, s a férfiak ünnepi díszöltözete lett. Az a gazdagodás, színesedés, amire a viselet köréből hoztunk példát,, mutatkozik a népművészet többi műfajában is. Ebben a korban lesz általános a falusi házakban a parádés szoba, díszes berendezéssel, festett bútorokkal, falra aggatott mázas tányérokkal, cserépkancsókkal, tálakkal, magasra vetett díszággyal. Azt, ami ez előtt a változás előtt van, tehát a 17—18. század és a 19. század