A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 13-14. (1975)

FÉL Edit–HOFFER Tamás: A matyó hímzés alakulása és a magyar népművészet stíluskorszakai

A MATYÓ HÍMZÉS ÉS A MAGYAR NÉPMŰVÉSZET 435 legelejének népművészetét foglaljuk a régi stílus, régi népművészet fogalma alá. Ebben a korszakban még sokkal kevesebb a díszes, ünneplő tárgy a parasztházakban. A díszítmények országszerte sokkal egyöntetűbbek, mint a 19. század tájanként igen sokféle népművészetében — és közelebb állnak a többi társadalmi réteg, elsősorban a kis- és középnemesség és a mezővárosi cívispolgárok ízléséhez, rajtuk keresztül az európai történeti stílusokhoz. Közelebbről a hímzésre nézve, a régi stílusú darabok jellegzetes motívumai a gránátalma, szekfű, liliom, tulipán, az egymás mellé sorakoztatott virágtövek, indák, akantusz levelek. A minták levegősen vannak elhelyezve, szimmetrikusan, illetve azonos egységek ismétlésével, váltogatásával megszerkesztve. A régi stílussal szemben, a 19. században kibontakozó új parasztstílusok az ünneplő szép tárgyak, öltözetdarabok számának rohamos gyarapodását és differenciálódását hozzák. Az országos összképben a helyi népművészeti stílusok ugyancsak növekvő mértékben differenciálódnak. Az egész népművészet egyre erőteljesebben, magabiztosabban, néha mondhatni harsányabban parasztossá válik és elszakad a többi társadalmi réteg ízlésétől. Erre a folyamatra példa a cifraszűr már említett kialakulása, országos diadalútja és a szűrhímzés sok helyi stílusának kibontakozása. Általában a parasztstílusok hímzéseire jellemző, hogy kiszínesednek, a korábbi kötöttebb, szimmetrikus és ismételgető szerkesztés helyett szabadabb tervezésre váltanak át. Sokszor jelentkezik a felületek zsúfolt beborítására való törekvés. A színek térhódítása sokfelé új alapokra viszi a mintaszerkesztést: hangsúlyos és hangsúlytalan elemek megkülönböztetése, az üresen hagyott felületek és a ritkásan elhelyezett hímzett motívumok váltakozása helyett az egymáshoz zsúfolódó motívumok színeinek megválasztása tagolja a mintát. Egyes vidékeken az új parasztos népművészet már kibontakozik a reformkorban, más tájak csak a század derekán, illetve a hatvanas-hetvenes években váltanak át az új ízlésre. Megkülönböztetés tehető a század első és második fele közt. Az első nullám még tartózkodóbb, közelebb áll a régihez, „nemesesebb" — ezt képviseli pl. a mezőcsáti kerámia vagy a hódmezővásárhelyi bútorfestés. A 60-as, 70-es években, még inkább a század végén határozottabb lesz a parasztosság. Ez a tiszafüredi kerámia, az egri bútor és a színes matyó hímzés virágzó ideje, a többi között. Mi volt a történelmi alapja ennek a népművészeti virágzásnak? Számunkra természetesnek tűnhet, hogy a századforduló idején színes népviseletekben képzeljük el a falusiakat, legalábbis egy jelentős részüket — a külföldinek azonban, s annak, aki egyben próbálja nézni Európa országait, ez a késői népművészeti virágzás korántsem tűnik természetesnek. Európa tőlünk nyugatabbra eső tájain ekkoriban már eltűnőben vannak a falusi élet hagyományos vonásai — Magyarország on ugyanebben az időben nő rohamos gyorsasággal nagyvárossá Budapest és fejlődnek az ipari központok. 19—20. századi történetünk ellentmondásossága tükröződik abban a kettősségben, hogy egyszerre, egymás közelében nőnek a gyártelepek és virágzik a népviselet. Ugyanaz a történeti folyamat, amely világméretekben felbontja a hagyományos p araszti életformát, az ipari forradalom, a modern gyáripar s a modern nagyvárosok kialakulása hozott egy-két generáció időtartamára, legalábbis a magyar falusi lakosság egyes csoportjainak, olyan jólétet és újfajta öntudatot,. 28*