A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 13-14. (1975)

SZABADFALVI József: Herman Ottó néprajzi munkássága

22 SZABADFALVI JÓZSEF ugyanakkor általánosabb rendszertani és elvi kérdések és teóriák felvetéséhez is. Megteremtette a magyar népi állattenyésztés és pásztorkodás tipológiai rendszerét, ez a későbbi évtizedek során gazdagodott ugyan, de rendszerezésének alapjai máig hatnak. A pásztorkodással foglalkozó első munkáiban anyagot közöl a tőle megszokott morfológiai, tipológiai rendszerezéssel, felfedez ugyanis bizonyos különbségeket, de rendszertani problémákat még nem vet fel. Majd később, különösen a történeti anyag (A magyarok nagy ősfoglalkozása. Bp., 1909.) és a Magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914.) c. munkájában bukkannak fel elméleti vonatkozású utalások. Tőle származik pl. a magyar állattenyésztés máig is elfogadott tipológiája, a szilaj, félszilaj és a kezes állattenyésztés megkülönböztetése. Lássuk, mit ért alatta: „Kutatásom idejében még teljesen meg volt állapítható, hogy a szilajgulyák és ménesek sohasem kerültek tető alá, télen-nyáron leginkább rétségben tartózkodtak, avval éltek télen át is, amit a rétség elhalt növényzet képében nyújtott." Félszilaj tartásmódnak az olyan tartásformát nevezi, amelynél az állomány nyáron legelőn tartózkodik, de teleltetéséről, ősztől-tavaszig takarmányozásáról istállóban gondoskodnak. Az ún. kezes pedig az állandóan ember közelében tartott, télen-nyáron istállón tartott haszon-állattartás. Herman Ottó rendszerezésében a szilaj, félszilaj és a kezes kategória nemcsak állattenyésztési, pásztorkodási típusokat jelöl, hanem fejlődési fokozatokat, egymásra rétegzett, kezdetlegesebb, majd mind fejlettebb rendszereket is képvisel. A magyar népi állattenyésztés tartásmódjában megnyilvánuló különbözőségeket a biológus evolucionista szemlélete alapján fejlődési rendszerbe állította. Ugyanezt tette pl. a magyar pásztorépítmények osztályozásánál, rendszerezésénél, valamint a magyar lakóház kialakulásának fejlődési rendszeréről kialakított teóriája esetében is. E spekulatív, evolucionista rendszerezés súrolja az igazság határát, és elködösíti a pásztorkodás alapvető gazdasági és társadalmi vonatkozásait, amelyeknek mindenkor függvénye volt. A szilaj, rideg és a félszilaj kifejezések már korábban, pl. többek között Nagyváthy Jánosnál is ismertek voltak, de Herman Ottó munkássága nyomán váltak a néprajz és a társtudományok közkeletű szakkifejezéseivé, és nyerték el pontosan körülhatárolt fogalmi jegyeiket. A Herman Ottó által felvetett rendszer átvevője és továbbfejlesztője Györffy István lett. 1910-től megjelent tanulmányainak felfogásrendszere arra enged következtetni, hogy a nagy előd teóriáját nemcsak könyveiből és tanulmányaiból ismerhette. Ezt kodifikálta a magyar néprajztudomány négykötetes, máig közkeletű, összefoglaló kézikönyvében, A magyarság néprajzában is. Az állattenyésztés-pásztorkodás rendszeréből Herman Ottó (majd Györffy István is) történeti következtetéseket is vont le, hangoztatván a szilajpásztorkodás honfoglalás előtti kontinuitását. Ez esetben Herman Ottó Kállai Ferenc {Magyar régiségek nyomozása. Tudományos Gyűjtemény, 1823. VII. 3—38.), Csaplovics János {Gemalde von Ungarn. I—

II. Pest, 1829.) és Ditz Henrik {A magyar mezőgazdaság. Lipcse, 1869.) korábbi teóriáit is tekintetbe vehette. A külterjesség fogalmát azonosította (majd később ezt mások is átvették) a nomadizmus fogalmával. Herman Ottó minden tekintetben összeveti a lovasnomád szkíták életmódját a magyarság úgymond nomád pásztorkodásával. Az extenzív pásztorkodás és a nomadizmus fogai-