A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 12. (1973)

PETERCSÁK Tivadar: Szarvasmarhatartás egy hegyközi faluban

362 PETERCSÁK TIVADAR Legelő és a nyári legeltetés Az extenzív állattartás idején a legelők jelentették a legfontosabb takarmány bázist, de a belterjes istállózó állattenyésztés sem lehet meg legelők nélkül, ahová tavasztól őszig a haszonvétel formájától és mértékétől függően kihajtják a jószágot. A legelőkön az állatok nagy menynyiségű tápanyagot, sok fehérjét vesznek magukhoz

52

. A legelők kihasználása gazdaságossági szempontból is fontos, hiszen a kis szántóterülettel rendelkező családoknak sokszor még a téli takarmány biztosítása is nehézségeket okozott. Ezért a nyári időszakban alig takarmányozták a jószágot, a különböző legelők tartották el. A legelőnek több fajtája ismeretes Filkeházán, ezek szerepe és felhasználása az évszázadok folyamán változott. A régi szarvasmarhatartás extenzív módszereit képviselte az igavonó állatok és növendékmarhák falutól távoli legeltetése. A radványi uradalom 1826-os összeírása is említi, hogy a vonómarhákat a füzéri alsó erdőkben legeltették'"'

3

. Az idősebb adatközlők szerint még az 1870-es években is a Kisbózsva melletti Filkeházi völgybe'*'

1 hajtották az ökröket és a tinókat a tavaszi munkák befejezése után. A kintháló gulyára a gulyás vigyázott, de a sózás miatt a gazdák is gyakran felkeresték az állatokat. A nyári munkákra (behordás) és az őszi szántásra hazahajtották az ökröket, csak a tinók maradtak kint az első hóig. Az igavonó állatok falutól távoli legeltetése az 1870-es évek körül szűnt meg, amikor az uradalom elcserélte ezt az erdőrészt a falu határához közelebbi területért

55

. Ezután a Kányahegy nevű legelő és az ugarföldek biztosították az ökrök nyári takarmányát. Ekkorra már megszűnt a közös gulya, mindenki a saját ökreit legeltette. A vonómarha őrzése az iskolás gyerekek (fiúk és lányok), valamint az idős férfiak dolga volt, őket hívták ökrészeknek. A munkabíró férfiak ritkán őrizték a jószágot, esetleg addig, amíg a gyerek haza nem jött az iskolából. A külön legelőre és az ugarföldekre mindenki a saját ökreit hajtotta ki, de ott már összeeresztették a marhát, szabadon legelhetett. Amelyik családban nem volt idős férfi, a munkabíró férfiak hajtották ki az ökröket, és a kint levő öregeket kérték meg, hogy vigyázzanak az állatokra, amíg a gyerekek kimennek. A szívességért néhány fillért vagy egy pakli dohányt fizettek. A jószág mellett az öregek pipázgattak, beszélgettek, a gyerekek játszottak, leggyakrabban csürköztek'

Á

\ Amikor fiatalok és öregek együtt őrizték az ökröket, mindig a gyerekeknek kellett visszahajtani az elkóborolt állatokat. Az ökrészek reggel a tehéncsorda után hajtottak ki, este sötétedésig maradtak. Délre mindig hazamentek itatni, ezért csak egy darab kenyeret vittek magukkal. Ha az ökörrel dolgozni akartak napközben, már kora hajnalban az ugarföldeken legeltettek. Aki ,,jó ökröket akart", éjszaka járt lopva legeltetni. Ez tiltva volt, mert ilyenkor a vetésekre is behajtották a jószágot. Az ugarokat a község által fogadott mezőőr őrizte. Ha valakit rajtakapott az éjszakai legeltetésen, elhajtotta a marhát, kiváltásáért nyargalót kellett fizetni. A nyári hónapokban — júliusban és augusztusban — az ugarokat legeltették, de azokba a völgyekbe, kis tisztásokra is kihajtottak, ahová a tehéncsorda nem mehetett. Itt viszont már mindenki külön legel-