A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 12. (1973)

NAGY Géza: A karcsai parasztifjúság társasélete

520 NAGY GÉZA mézeskalácsszívet, melyet majd az esti udvarlás után, amikor kikísérte a lány, adott át neki. A felszabadulásig szokás volt május elsejének virradójára a májusiaállítás. A fiúk már hetekkel előtte kinézték az erdőben vagy a határban azt a fiatal fát, melyet szeretőjüknek szántak. Április 30-án este a cimborákkal elmentek, az erdőre s kivágták a fát és felállították kedvesük kapujában vagy udvarán. Persze a kivágást ügyesen kellett csinálni, hogy a kerülő meg ne tudja, vagy meg ne fogja őket. Húsvétkor pedig az ünnep második napján a legények csapatban jártak a lányos házakhoz öntözködni. Itt étellel, itallal megkínálták őket, majd hímest kaptak. A legszebb hímest mindig a lány szeretője kapta. Húsvét harmadik napján is öntözködtek, de ekkor már csak vízzel. Ha egy-egy lány csapatot a legények észrevétlen megközelítettek, azok bizony nem úszták meg szárazon. Igaz, a fiúk is kaptak a vízből, mert amikor mentek az utcán, a kerítésnél megbújt lányok leöntötték őket. A kölnivízzel való locsolkodás azonban csak a felszabadulás után terjedt el. A lakodalomban is úgy ügyeskedtek a fiúk, hogy amelyik lány tetszett nekik, az jusson párjuknak az esküvőre vonuláskor. Az első világháborúig ez a nagyvőfélyen múlott, mert az osztótáncban'' ő osztotta szét a noszolyólányokat a kisvőfélyék között. Ezért a fiúk sokszor fizetés árán is megegyeztek a v.agyvőjcllyel, hogy melyik lányt adja nekik. A két világháború között azonban már az első tánc döntötte el, hogy ki kivel megy az esküvőre. Aki a legények közül elsőnek kérte táncra a lányt, az volt a lány kisvöjélye, annak adta a lány a szalagból, rozmaringszálból készített bokrétát, melyet a kisvőfély a kalapjához, illetve a kabátja hajtókájára tűzött. íratlan törvény volt azonban az, hogy az összetartozó párokat a nagyvőfély sem választhatta el, az osztótáncnál sem adhatta másnak a nyoszolyólányt, (mint a szeretőjének. Az összetartozó párok nem igen váltak szét, hacsak olyan nagy dolog, mint a két család összeveszést' nem következett be. Ilyenkor azután nem volt maradása egyik félnek sem, mert hordták-vitték a pletykát. Ez azonban nem járt megszégyenítéssel, hiszen az egész falu tudta az esetet, s rendszerint már ott volt a láthatáron a másik fiú vagy lány. Más volt a helyzet, ha valamelyik legény udvarolni akart a lánynak, s vagy a lány vagy a családja nem nézte jó szemmel az udvarlást. Ilyenkor a legény bosszút állt. Ez rendszerint a bálban történt, amikor a legény kimuzsikáltatta a lányt. Ez úgy történt, hogy a fiú megegyezett a zenészekkel, hogy aimikor int, majd kezdjék el a marsot. A fiú felkérte a lányt táncolni, odatáncolt a cigány elé és elhagyatta a nótát. Ezután a zenészek rákezdtek a marsot, a fiú pedig a bálterem ajtajáig vezette a lányt. Előfordult azonban, hogy a lány elszaladt, elbújt az asszonyok között és nem akart kimenni. Ilyenkor a fiú — miközben a zene szólt — ment mindenütt a lány után, míg az ki nem ment a bálból. Az ilyen dolognak azután rendszerint következménye lett. A lány testvére s annak cimborái megtorolták a sértést, s összeverték a fiút, vagy ha annak cimborái is beavatkoztak, véres verekedés tört ki a bálban. A megtorlás másik módja volt, hogy a lány cimborái nem mentek el a fiúval táncolni, de sokszor más lánycsapatok is a kiviuzsikált lány mellé álltak. Ilyenkor a fiú volt az, aki rosszabbul járt, mert egy ideig nem állhatott meg a bálban. Az ilyen dolognak az