A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 12. (1973)
BARTHA László: Teherhordó eszközök Domaházán
TEHERHORDÓ ESZKÖZÖK DOMAHAzAN 465 általános trakos ponyvánál, trőnyénél. Míg ott a ponyva sarkára 40—50 cm-es kötőszalagot, trakot varrnak, addig Domaházán 20 cm-es vékony madzagot alkalmaznak. Ilyet is csak néhány helyen láttam, s mint ahogyan elmondták, „csak erős fiatalok kötnek ilyen madzagot", de azt is csak a kishamvasra. A kötőszalaggal ellátott hamvast cipelőre már roszszallóan mondják: ,,jó nagy batut viszel!" A teherrel megrakott és öszszekötött hamvasnak, batu a neve. A Palócságon mindenütt ismerik ezt az elnevezést, de általános az ország sok más vidékén is 1,0 '. Ballagi Mór szótára is említi a batut 'ily lepedőbe kötött csomag'-ként a szó 2. jelentésében 14 . A szó először 1792-ben fordul elő, s valószínű hangfestő eredetű, amelyet a cseh és szlovák nyelvben is megtalálunk magyar átvételként 15 . A batu készítése úgy történik, hogy a hamvas egyik sarkára teszik a terhet, s azt felcsavarják. Két vége — mindig a két hosszabb — marad szabadon, s az asszony a teherrel szemben állva, két kézzel felemeli, majd a jobb kezet a fej felett átlendítve, a nyakába kanyarítja. Ezt a műveletet nagy gyakorlattal hajtják végre, majd a hamvas két végét az áll alatt megcsomózzék. Kevés teher esetén nem veszik két vállra, hanem egyik oldalon a hónalj alatt átveszik, s egyszer megkötik elöl a mellen. A hamvast üresen ritkán viszik, ilyenkor először négyrét hajtva, majd henger alakúra összecsavarva, hónalj alatt szokták vinni. Domaházán nagyon szeretik a batuzást. A bokros, cserjés, erdős részeken átfutó gyalogutakon a kisebb, háton jól álló batu praktikusnak tűnik. Még ma sem szeretik a hátit (a faluban 5—6 darab van belőle, de senki sem hordja, otthon gyümölcsöt, tojást tartanak benne), „mer mingyá átfordol a nyakon". Csak nő köt fel batut! Férfi legfeljebb fűvel, csalamádéval, szálas takarmánnyal megrakott, félvállra vetett hamvast visz. Hátára soha nem kötné. Abrosz. Amint utaltunk rá, a durva lepedőféle, a hamvas csak a falu belsősége és a határ között teljesített szolgálatot, s kizárólag hétköznap használták. A pamutos vászonból szőtt fehér abrosz minőségével, színével, tisztaságával fejezte ki a ritka, rendkívüli alkalmat, amely során terhet vittek vele. Ha a falusi ember elhagyja lakóhelyét, vásárba, szomszédos faluba, vagy rokonaihoz látogatóba, búcsúba megy, az ünnepszámba való. Ez megmutatkozik öltözetén, viselkedésén, az előzetes készülődésben. Az asszonyok, ha elhagyták a falut, nem vittek hamvast, mert azt akárhogyan lúgozták, sulykolták, nem lett fehér, nem lett tiszta. Szegényebb helyen az ünnepi asztalra való abroszt fogták be batut kötni ilyenkor, míg másutt — s ez az általános — erre a célra készített abroszt kötöttek fel. Gunda Béla is megjegyzi, hogy az általa vizsgált területen, Abaúj és Zemplén északi részén, „ha vásárra, piacra, lakodalomba mentek, ha elhagyja az asszony a falu határát, akkor fehér abroszból köti az ajddt 16 ." A finoim pamutos vásznat csak búcsúba, lakodalomba, keresztelőre, bérmálásra vitték. A piacra való portékát fehér, de vastagabb szövésű, erős vászoinbain hordták, leginkább piros-kék síkkal. Ebbe csak tiszta holmit, nem szennyező portékát tettek, kenyeret, kis tarisznyákban terményt (bab, kukorica, búza, árpa, zab, borsó, lencse), új csizmáit, cipőt. Ez is téglalap alakú, 80x100 cm-es. 30
