A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 12. (1973)
PETERCSÁK Tivadar: Szarvasmarhatartás egy hegyközi faluban
388 PETERCSÁK TIVADAR ismerték. Az egyik szerint a gazda a markába vizelt, ezzel kereszt alakban meghintette az állat homlokát, majd gatya jávai szőrrel szemben letörölte 1 '' 16 . Elterjedtebb volt a szenesvíz alkalmazása, ezzel kizárólag az asszonyok gyógyítottak. Egy edény vízbe kilenc szem parazsat dobtak, miközben ezt mondták: ,,Se nem három, se nem kettő, se nem egy, hanem kilencig". A szenes vízzel megdörzsölték az állat homlokát, és az ing belső oldalával törölték le. Mások a kilenc szem parázs vízbe dobása előtt és utána keresztet rajzoltak a levegőbe, közben mondták: „Atyának, fiúnak, szentlélek nevében" 147 . Ha a parazsak leszálltak, biztos, hogy szemmel verték az állatot. Ilyenkor a szenesvíz egy részével megitatják, a többivel megmossák, és az ing hátuljával letörlik. A maradék vizet az ajtókilincsre vagy a sarokvasra öntötték. Az elpusztult állatokat a falutól 2 km-re, a Kányahegy alatti, vasajtóval zárható dögkútba dobták. Haszonvétel A szarvasmarhatartás kettős céljából (gazdasági és élelmezési) következően a faluban elsősorban az állatok igaerejét és tejét hasznosították, de emellett az állomány újratermelése szempontjából jelentős a szaporulat felnevelése. Az üszőt 2—2,5 éves korában lehet a bikához engedni, ekkor érett meg arra, hogy borja legyen. A tehén nyugtalan, ugrál, bőg és nem legel, amikor folyathatna. Ha a gazda azt akarta, hogy vemhes legyen, elhajtotta a bikához. A falunak mindig egy közös bikája volt, amit a pásztor gondozott külön fizetésért. A bikatakarmány a közös Falusi rétről vagy más néven Bikarétről került ki közös kaszálás és betakarítás eredményeként. A bika abraktakarmányát az állattartó gazdáktól szedték össze, számos állatonként 10—12 liter zabot egy évben. A beszedést a bikagazda v. községgazda végezte ősszel, és ő adta ki a napi takarmányt a csordásnak. A legidősebb adatközlők szerint a bika is kijárt a legelőre, és ott folyatta el a teheneket. Hazafelé a pásztor bejelentette a folyatást a tehén gazdájának, amiért néhány fillért kapott, esetleg megkínálták egy pohár pálinkával. Amióta a bika nem jár a legelőre, a tehenet a pásztor udvarába hajtják, és az ott levert oszlopok közé állítják. A gazda láncon tartja, amíg a bika el nem folyatja. A pásztor néhány forintot, kap, és ha sikeres volt a folyatás, elles után 10 Ft jár a csordásnak. A folyatás után a kalendáriumba vagy a falinaptárra jegyezték fel, hogy mikor kell a tehénnek megelleni. Ahol tehén volt az igavonó, a bornyas tehenet végig befogták, de az utolsó hónapokban nem húzattak vele nehéz terhet, nehogy elvetéljen. Elles előtt a tehén farktöve beesik, tőgyei megduzzadnak, nyugtalanul viselkedik. Az ellésre mindig hazahajtották a tehenet az istállóba, kitakarítottak és tiszta szalmát tettek alá. A tehén nehezebben ellik, mint pl. a ló, ezért ilyenkor az egész család készen állott, sőt hozzáértő idősebb férfiakat is hívtak segíteni. Az ellesnél nem jó ruhadarabbal megfogni a kisborjú lábát, ha nehezen ellik, mert enni fogja a ruhát 148 . A borjúk nemét előre is meg tudták jósolni,
