A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 12. (1973)
PETERCSÁK Tivadar: Szarvasmarhatartás egy hegyközi faluban
380 PETERCSAK TIVADAR a lóherét, lucernát és szénát tartják, ezt félre is teszik a tél végére, tavaszra, amikor többet eszik a jószág. Általános téli takarmány a secska, amit mindig a két etetés közötti időben készítenek el. A szecskát nagyon gazdaságosnak tartották, mert így a silányabb minőségű takarmányfélét is megeszi a marha. Tél elején a kukoricaszárat vágták össze szénával, mert később elveszíti tápértékét, ha elfogyott, a tavaszszalmát és töreket szénával. A szecskavágás helye a csűr szűrője vagy az istálló volt. A XIX. és XX. század fordulójáig a kaszás secskavágót használták a faluban, erre már csak a legidősebbek emlékeznek. Egyik részét, a négy lábon álló válót mindenki maga állította össze deszkából. A vályú végén, az egyik Zabhoz rögzítették a cigánykovácsoktól vásárolt enyhén hajlított, kb. 10 cm széles pengéjű, fogóval ellátott kaszát. Ezen a szecskavágón egy ember dolgozott, bal kézzel tolta előre a vályúban a szénát, kukoL'icaszárat, jobb kézzel pedig a kaszát mozgatta függőleges irányban 124 . A kaszás szecskavágóval nehéz volt a munka, és keveset is lehetett vágni egy nap. Az 1900-as évek elején terjedt el a kerekes szecskavágó. Először a módosabbak szerezték be, de a szegényebbek többen összeállva közösen is vásároltak. A kerekes szecskavágó főbb részei: tábak, étető váló, kerekek., hajtókar v. korba, kés, fogaskerekek. Rendszerint két férfi vágta a szecskát, a nők csak újabban vesznek részt ebben a munkában. Az egyik rakja a válóba a szénát, szalmát, éteti, a másik hajtja (15. kép). Kukoricaszár vágásánál az étető is segít egy kézzel a faajtónak, mert ezt „nehezebben viszi". Ha egy ember vágja a szecskát, először telerakja a vályút, egyik kézzel leszorítja a szénát, a másikkal hajtja a kereket. A szecska a földön elhelyezett ponyvába l2: ' vagy kosárba hull, azzal hordják be az istállóba (16. kép). A két etetés között megvágott szecskát a fersZó/cban tárolták délutánra és a következő reggelre. Az ünnepek előtt nagyobb mennyiségű szecskát vágtak egyszerre, ennek egy részét a fersZó/cban, a többit a csűr pelyvásfiókjában helyezték el. Ahol nem ferslók, hanem szénatartó volt az ólban, a szecskát fűzfából font nagyméretű pelyváskosárhan tartották. Öt-hat marhának való szecska és pelyva is belefért. Ha télen fuvaroztak a marhával, jobban abrakolták, a szecskára, pelyvára korpát és darát szórtak. A fejősteheneknek a tejhozam fokozása miatt a „tehetségtől" függően reszelt répát tettek a szecskára, pelyvára. A pelyvát pácolni kellett, forró vízzel összekeverték, így nem sebesíti ki a marha száját. A hízóba fogott tinóknak magában is adtak abrakot (árpát, darát), egyébként ugyanazt kapta, mint a többi jószág. Az egyszeri etetéshez szükséges takarmány adagolása gazdaságonként változott a takarmánykészlettől függően. Az adagok mérésére semmilyen mérőeszközt nem használtak, mindig a szállítóeszköz volt a mérőegység 12 *'. Az egymás közötti szóhasználatban ponyva szénát, kosár pelyvát, villa szalmát, a nagyobb adagoknál jó ponyva szénát stb. különböztetnek meg. Az abraktakarmányt marokkal vagy a konyhából kikerült használt edényekkel mérték ki. Azt a szálas takarmányt, amit a marha nem evett meg, etetés előtt mindig kiszedték a vályúból, félretették és a tél végén, amikor már kevés a takarmány, szénafélével szecskának vágták össze. A maradékot
