A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 10. (1971)
KILIÁN István: Latin nyelvű komédia a XVIII. század elejéről a Borsod megyei Levéltárban
398 KILIÁN ISTVÁN ugyanúgy visznek ajándékot Pannák a parasztok, mint a Jézus születését megjelenítő pásztorjátékban. Ha a szerzőnek a vallást, vagy inkább az egyház liturgiáját, szimbólumokba bújtatott életszemléletét parodizáló szándékáról feltételezésünk megállja a helyét, akkor ezt a jelenséget a maga korában egyedülállónak kell tekintenünk. Az antik istenvilágot nyugodtan állíthatja pellengérre az iskolai komédia szerzetes írója. A keresztény vallás egyes megnyilatkozási formáit azonban aligha, s ha ezt megteszi, mint ahogyan feltételeztük ennél a komédiánál, akkor kétségtelen, járatlan utat választott az ismeretlen szerző a maga számára, s darabja a magyar reneszánsz egyik utolsó megnyilatkazása, vagy a kései magyar felvilágosodás egyik előfutára. Salacon komikumának fokozatos építése, a helyesen alkalmazott motiválás, a tudatos szerkesztés, a realisztikus jellemek és helyzetek, az arányos színhely elosztás mellett, úgy véljük, a szerző még stílusa, nyelve kialakításában is tudatos munkát végzett. Gondolunk itt különösképpen az 1. inductio Salacon-monológjára, amelyben patetikus szavakkal zsúfolja tele Salacon mondandóját (1—5. sorok) a szerző. Más helyen, amikor Vulcanus és Mercurius kiszabadítják a tyúkólból, akkor Salaconnak az alábbi szavakat adja a szájába: „Dextram, cruorem, spiritum, memet cape, Per te resurgens reddor et coelo et mihi" (299—300). Amikor Mars átadja Salaconnak a hatalmát, akkor szinte szertartásossá, szakrálissá válik a nyelv. Természetes, hogy a szituáció miatt itt is komikus hatást vált ki. (ind. 10.) Ismét máskor, amikor már a legteljesebb hatalmat élvező Salaconnak a szájára jobban illenének a patetikus szavak, akkor szinte rusztikus trivialitással nyilatkozik nagy örömében: Jam celsus astra tangó. . . Exultat animus, fateor exultat, sálit, Diffundit inter viscera, haud sese capit. (123 A) Mintha itt is valamiféle szándékosságot látnánk. Az inas Salacon fennkölten, patetikusan fejezi ki magát, amikor szájára jobban illenének az egyszerű, keresetlen szavak, istensége tetőpontján azonban egyszerűen, rusztikusán beszél. Nem csodálkozunk azon, hogy Sartor csak néhány szót tud katonáinak mondani, az azonban mindenképpen feltűnő, hogy Salacon, aki inas korában oly terjengősen tudott monologizálni, hadvezéri tisztében istenként már csak alig tud néhány szót buzdításként mondani az alárendelt égi hadakhoz. Összegezve az eddig elmondottakat: ez a darab a Rusticus imperans típusú témáknak egyik legkorábban ránk maradt, latin nyelvű változata. A szerkesztésben, a jellemábrázolásban, a komikus helyzetek megteremtésében vagy a meglevők kiaknázásában, a társadalmi szatírát is rejtő gongolatok kimondásában, nyelvi stiláris törekvéseiben tudatosságot, szándékos írói törekvést vélünk felfedezni. Szerzője ismeri és felhasználja a hagyományos vígjátéki elemeket, de újakat is teremt. Éppen ez a most közreadott komédia vet fel egy gondolatot: a magyar drámatörténet-írás mindaddig nem tud reális képet alkotni a XVII— XVIII. század iskoladrámáiról, amíg nem ismeri a magyarországi, újkori latinság nyelvén született drámákat. Van-e jogunk a magyar irodalomtörténetből eleve kizárni a XVII— XVIII. században született latin nyelvű drámai emlékeinket? Köztudott, hogy a társadalmi középréteg, a falusi, városi értelmiség közéleti
