A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 10. (1971)

KILIÁN István: Latin nyelvű komédia a XVIII. század elejéről a Borsod megyei Levéltárban

LATIN NYELVŰ KOMÉDIA 399 nyelve ebben az időben a latin volt. Az ő tollúk alól kikerült latin nyelvű munka a magyar irodalom szerves része. A latin nyelv a magyar irodalmi nyelvfejlődésre rendkívül intenzíven hatott. A magyar nyelven író drámaszerzők munkáikat latin nyelvű példák ismeretében írják, nagyon gyakran csak a latin nyelvű drámát travesztálják. Természetes, hogy a magyar nyelvű iskoladrámák szerzőire inkább hatottak a latin nyelvű iskolai színművek, mint Moliére vagy Holberg, Plautus és Terentius, Shakespeare vagy Gottsched. Természetes, hogy a külföldön kiadott esetleg nehezen is beszerezhető, talán még nyelvi problémákat is okozó francia, svéd, német, olasz komédiáknál, tragédiáknál kedveltebbek voltak a többnyire latinul írt, az iskolai színjátszás feltételeit is jól ismerő, inkább aktuális iskolai drámák. A kompilátor szerzőnek sokkal könnyebb volt iskolai darabokból kompilálnia, mint Plautust „motskaitól" megtisztítania. A női szerepeket nem kellett férfi szerepekké alakítania, Ezek a latin nyelvű komédiák, mint a most bemutatott is, a XVIII. század végi magyar komédiának a primer forrásai. A magyarra travesztált latin munkák megőrzik a latinos mondatszerkesztést, s bizonyos grammatikai elemeket, a klasszikus, latin szókincsből jónéhány szót átültetnek a magyar nyelvbe. Hagyományozzák a reneszánsztól kezdve a latin életszemléletet, az irodalomelméletet, a költői, írói mesterfogásokat, a műfaji specialitásokat. A latin követendő példa maradt még drámaszerzés közben is. Hiszen ha másra nem is gondolunk, arra mindenképpen fel kell figyelnünk, hogy a szerkesztésben klasszikus hagyományokat követnek. A Plautus-komédiát argumentum és prológus vezeti be, valamint epilógus zárja be. Ugyanígy egy-egy jól sikerült iskolai vígjáték is követi ezeket a hagyományokat. Az iskolai vígjátékokban még élő világ a mitológia, igaz, hogy igen gyakran a keresztény poklot népesítik be mitológiai személyekkel, vagy, mint itt is, parodizálni törekszenek a mítoszt. Más alkalommal, ha nem is a pokol képzelt személyeit helyettesítik, de mindenképpen negatív szerepet töltenek be. A parodizálási törekvés is antik örökség, hiszen a görög vagy latin auktoroknál is felfedezhető ez a parodizálási szándék. Ilyen tekintetben legkézenfekvőbb példa Lukianosz Ikaromenipposza vagy A tragikus Zeus című dialógusa. A kantai drámagyűjteménynek tehát —• úgy tűnik legjobb vígjátéka a Hilaria Deorum in Salacone Sartorculo exhibita című komédia. A szerző a törtető, magasabb posztok után vágyódó inast pellengérezi ki. Valamennyi, a kolligátumban található darab közül ebben érezhető leginkább a szerzőnek a társadalmi szatíra felé is hajló igénye, s talán itt sejthető a leghatározottabban a tudatos írói munka. Erről a darabról sem külső, sem belső adatok alapján nem tudtuk kimutatni a jezsuita eredetet. Nem elképzelhetetlen, hogy ez a komédia egy, a latin nyelvet jól ismerő, azt a mondandóhoz tudatosan alkalmazó, jól szerkesztő minorita szerző munkája. Csak annyit állíthatunk határozottan, hogy 1732-ben Kantában már ismerték. Nincs okunk abban kételkedni, hogy a Parentum nimius amor sui ipsius ultor című drámát kantai minorita írta, volt tehát a kantaiak között olyan, aki drámaírással foglalkozott, s így ezt is írhatta valaki a tanárok közül. Lehetséges, hogy ez a darab a szerző példánya volt, hiszen azonos kéz többszörösen javít, módosít a szövegen. Mindenesetre a szerző ügyes tollú, a drámairodalomban, a drámaelméletben tájékozott ember lehetett.