A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 10. (1971)

NAGY Géza: Pápai Istvánné, a karcsai mesék legkiemelkedőbb mesemondója

498 NAGY GÉZA feleségét, az annyira megvette az eszét, hogy az ü janyát mán nem sokba nézte. Megfogta az aranyhalat. — Azér mán ne haljál meg, inkább levágom, oszt edd meg. Levágatta az aranyhalat, megsütötték. Megette. Hát mit látnak? A csúnya jány sokkal csúnyább vóut, mint azelőütt. Hát bántotta igen a vén kirájnét. Majd eccer hírül ment mindenfelé, hogy ennek a kirájnak igen szép jánya van. De ahogy az arany halacskát megpucolták, hát a szolgák elejtették az aranypénzecskét. A kis jány meg összeszedte. Hát mán nem ojan kisjány vóut, ojan tizenhat-tizenhét év körüli, összeszedte a pézecskét, oszt a saját ablaka alá elásta. Sajnálta nagyon. Ügy csinált vele, mintha temette vóuna el. Kisiratta. Hát az eggyik este lefekszik a jány. Megkopogtassák az ablakot. Ugrik fel a jány: — Mi lehet az? Hát ahogy megnyissa az ablakot, lássa, hogy beszáll eggy fekete hollóu. Háromszor körülrepül a szobába. — Kisjányom, kisjányom! Minden nap könnyeiddel öntözd áztat a hejet, ah un az aranyhalacskát elástad. Hát megfogadta a kisjány, hogy úgy fog csinálni, könnyeivel fogja öntözni. Hát eggyik nap sírta ott a könnyeit, öntözte, arra a hejre hullajtotta, ahun az aranyhalacskát elásta. Hát mit lát? Reggelre eggy gyönyörűszép kisfa kinyőütt azon a hejen. Második nap is ott sírdogál mégjóbban. Kél fel reggel, hát lati, hogy eggy gyönyörűséges szép hűsfa. Így nevezték el, hűsfa vóut. Ojan szagos vóut, hogy az egéssz országot beillatozta a szaga. Hát attul a perctül a kisjány mindég csak ott üldögélt. Ott öntözgette a virágokot, a kertbe, meg a fát. De nem tágított a fa alóul, azalatt ült naprul-napra. Majd eccer megyén a jánykérőü. Megyén a kiráj, nagyba vezeti be élőül, de a szép kirájfi odavetette óudalra a szemét. — És ez ki, ez a kisjány? Aszongya a jánynak az apja: — Hát ez ijen kis kertészkisjány. Vitte be a mostoha j anyához a kérőüt. Hát az nem teccet a kiráj finak. Hát elment a kirájfi minden szóu nélkül. Eccer éccaka tizenkét óurakor megkopogtassák a kirájnak az ablakát. Néz ki a kirájfi, hát eggy fekete hollóu. Berepül, háromszor körülszáll a szobáján. — Az vóut a kiráj kisasszony, akit kertészkis jánynak neveztek. Azt kell neked feleségül venned! Kiszáll a hollóu. A kirájfi meg elkezdett dévánkozni: — Ki volt ez a fekete hollóu ? Hogy került ez ide ? Akkor másnap reggel megint a lovára ült, oszt ment a kirájnál. — Felséges kiráj orn, mégiscsak kíváncsi vóunék a jány odra. Hát eggy jányod van neked? — Csak ez az eggy. Megint csak odapillantott, megnézi megint. Megint csak ott ül a kisjány a fa alatt. Aszongya: — És ez? — Kertészkisjány.