A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 10. (1971)

NAGY Géza: Pápai Istvánné, a karcsai mesék legkiemelkedőbb mesemondója

PÁPAI ISTVÁNNÉ KARCSAI MESEMONDÓ 499 Megint elment a kirájfi. Majd éccaka tizenkét óurakor megkopogtatták a jánynak az ablakát. Beszáll a fekete hollóu. — Hóunap tizenkét óurakor jánykérőüd lessz. Nyisd meg az ablakot! — Kiszállt a fekete hollóu. Aval másnap ment eggy követ. Ahogy megérkezik az udvarba a követ, hát mingyán ugráltak, hogy miféle követ. Persze a követ nem ment be a palotába, csak megállt a kertészkisjány mellett, oszt odaadott neki eggy levélkét. Hát a kirájfi küldte neki a levelet, hogy éccaka tizenkét óurakor megjelen, nyisson ablakot. Ügy is tett a jány. Mikor mán; odaért, illetve közeledett a tizenkét óura, megnyitotta az ablakot, hát bement a kirájfi. No, hát ük osztán ott szerelmeskedtek. A jány is megszerette egyenesen. Ez így fojt két-három hétig. Majd eccer a kirájné valahogy észrevette, hogy világ van a kirájkisaszszonynak a szobájába. Mingyán jelentette a kirájnak. Aszongya: — Ugyan ki lehet ott? Valamejik udvari bolond, vagy udvarmester, vagy valamejik szolga? Hiszen kivel lehetett fel a kirájkisasszony? Aki még a házbul se megyén ki egyebüvé, csak a hűsf a alá. — Hát — aszongya a vén kiráj — én nem tudom, de valami van a dologba. No, úgy is vóut. Rábeszélte a kirájt, hogy a következőü éccaka lessék meg. Ahogy lefekszik a jány — gondolta magába, hogy szunyóukál eggy kicsit, míg megy a kirájfi —, megkopogtatták az ablakot. Kinyitotta a jány az ablakot, azt gondolta, hogy a kirájfi. Hát látta, hogy beszáll a fekete hollóu. Körülszáll a szobába. — Nyisd az ablakot, ha gyön a kirájfi. De soká ne szóurakozzatok! Elszállt a hollóu. Nemsokára ment is a kirájfi. Beeresztette a kirájkisasszony. Nohát, ott beszélgettek eggy kis ideig. Eccer zörgetik, verik az ablakot. Megnyiti az ablakot a jány, hát beszáll a fekete hollóu: — Azonnal meneküljetek, de azonnal meneküljetek, mer végetek! Azonnal meneküljetek! Hát gondolkoztak, hogy hogy meneküljenek. Hát aszongya a hollóu: — Csak a hűsfának a tetejibe! Hamar kimásztak az ablakon, felmásztak a hűsfának a tetejibe. Uramisten, mi történt!? A hűsf a elszállt vélek. El egésszen a kirájfinak az ablaka alá. Akkor osztán mikor odaértek, másnap megesküdtek. Boldogan éltek a kirájkisasszony, meg mán a kiráj. Hát persze ez nagyon bántotta a vén kirájnét. De nem tudott mitévőü lenni, mer áztat se tudta, hogy merre mentek, hol laknak. Majd eccer aszongya a kirájkisasszony az urának: — Hallod felséges kiráj om! Vóuna nekem eggy kérésem tehozzád. — Ugyan mi? — Hát énnekem csak az a kérésem vóuna, hogy én azt hallottam, hogy az én édesapám meghalt. Hát azér mégiscsak édesapám vóut, hát szeretnék elmenni a temetésére. — Semmi kifogásom kedves feleségem. Mingyán tizenkétlovas hintóuba fogatott a kiráj, hatvan embert adott