A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 10. (1971)

NAGY Géza: Pápai Istvánné, a karcsai mesék legkiemelkedőbb mesemondója

PÁPAI ISTVÁNNÉ KARCSAI MESEMONDÓ 497 — Nem, ne dobjál be felséges kirájom. Ne dobjál be, hogyha vigyél haza. Oszt engemet eggy nagy kádba tegyél bele a vízbe. Oszt majd ha a te jányod tizennyóuc éves lesz, akkor majd engemet felbontói, megsütöl, oszt a te jányod engemet meg fog enni. — Az én jányom, arany halacska? Mikor te emberi hangon beszélsz? Nem, ijet nem teszek. — De tégy felséges kirájom. Ez nekem a vágyam. Hogyha engemet a te jányod meg fog enni, ojan igen tündéri szép jány lessz, hogy ojan még a mesébe sincs. — Valóuságot beszélsz arany halacska? — Valóuságot felséges kirájom. Hát hazavitte a kiráj, oszt betette a kádba az aranyhalacskát. Nyőütt az arany halacska, de a kis jány mindég csak jáccadozott vele, nem is gondolt arra, hogy ü áztat valamikor megegye. Ügy elbeszélgetett vele, mint eggy kis jáccóutársával. Majd eccer a kiráj elment vadászni. Hát ahogy az erdőübe ott kóuborol összevissza, a vadakot valahogy nem nagyon lehetett látni. Hát szembetűnt vele eggy nagy tömeg, úgy, hogy úgy gondolta, hogy eggy kiráj. Hintóun megyén elibe. Hát mit lát? Hogy a szomszéd kiráj is ugyanazon erdőün tart vadászatot, de nem is a kiráj, ha kiráj né. Mer a kiráj meghalt a harcba. Ottan úgy megszerették egymást, megcsábította a szomszéd kirájné, hogy ez elvette feleségül. Hát annak is vóut eggy jánya. A jány, az nem vóut ojan szép. Hát hazavitte a kirájnét. Attul fogvást mán nehezebb vóut ennek a szép kiráj kis jánynak. Ügy, hogy mán akkor csak a kertbe üldögélhetett, mer a palotába nem is nagyon engedték be. Külön szobácska vóut neki. Az eggyik nap aszongya a kirájné az urának. — Mongyad felséges kirájom! Mijér hizlalod te eztet a kishalat itten ebbe a hordóuba? Ugyan mijér is lehet ez? — Jaj — aszongya —, azon te mit töröd a fejedet? Csak azér, hogy a kisjányom evei szokott jáccadozni. — De azér áruld el nekem, hogy mijér hizlalod itt ezt a halat? De a kiráj nem árulta el. Itt meg vóut a kirájnénak eggy tükre. Elővette. — Tükröm, tükröm, áruld el nekem a titkot! Minden titkot árulj el! Persze a tükör megmondta a kirájnénak, hogy mijér van ott az aranyhalacska. Majd eccer aszongya a kirájné: — Édes jányom! Nagyon, de nagyon betegnek tegyed magadot. Addig nyögjél, jajgassál, hogy meg kell enni neked az aranyhalat. Megyén haza a kiráj, hát a kirájné jánya igen beteg, igen jajgat, nagy a kinnya. Akármit csináltak, akárhonnan hoztak orvost, de nem gyóugyult a jány. Kérdezi tülle a kiráj: — Mi bajod van? — Hát — aszongya — énnekem csak az a bajom, hogy én valamejik nap megpillantottam az aranyhalat a kádba. Ügy megkívántam, hogy én meg is halok, ha én nem ehetek az aranyhalnak a húsából. Hőüj, bántotta a kiráj t, hiszen az ü j anyáé, dehát annyira szerette a