A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 7. (1968)

LAJOS Árpád: Módszeres szempontok a népi gyermekjátékok rendszerezéséhez

MÓDSZERES SZEMPONTOK A NÉPI GYERMEKJÁTÉKOK RENDSZEREZÉSÉHEZ 14T A munka mind a kezdetleges műveltségű népeknél, mind a gyermekek körében: játék. A primitív ember játszva készítette el eszközeit, fegyvereit, hajlékát, ruházatát, a gyűjtögetés és vadászat, halászat is játék volt, s kezdetleges körülmények közt ma is az. A primitív embernél a természeti környezet kényszerítő hatására végzett munka a maga játékosságában a társadalmi lét biztosítása, a társadalmi struktúra alépítménye. A munka fogalma a rabszolgatársadalmak kialakulásától kezdve az osztályharcok folyamán kivált a játék fogalmából. A külső kényszer határozottabb súlyt kapott, emberi oldalról, lépett fel (társadalmi kényszer), a munka mint termelés: fáradság, küzdelem válik a dolgozó népek társadalmi alépítményévé. — Az őskommunizmus emberének játékos munkatevékenységéhez hasonlót a gyermekek játékvilágában találhatunk. A gyermek, ha egészséges, szeret dolgozni, sőt, belső kényszerből dolgozik, apró állatokra vadászgat, virágot, bogyót gyűjtöget, kapál, talicskázik, kis házat épít, homokot szállít, s olyan játékszereket is készít, melyekben a felnőttek termelőeszközeire ismerünk, s mindezekkel a gyermek nemcsak boldogan, de komolyan is játszik, gyakorolja magát, készülődik az életre. Már a gyermek spontán munkaszeretetében beigazolódik a játékra vonatkozó gyakorláselmélet, melyet az összes elméletek közül már most a legfontosabbnak tartunk. A játék a művészettel is rokon, sőt, ennek is őse. Mindkettő gyönyörködtető tevékenység, s alkotásokban nyilvánul meg, úgyis mint folyamat, úgyis mint produktumok összessége. A primitív ember művészete játék, s itt nemcsak a képzőművészeti ősalkotásokra gondolunk, hanem a mozgás művészetére (sport, tánc) és az audotív művészetre (zene) is. A művészet addig játék, míg az spontán, ösztönös és naiv, vagyis egyszerű eszközökkel nagy hatást ér el. A naiv művész nem hirdeti magát, nem számít sem anyagi, sem erkölcsi elismerésre, s alkotásával nem akar hatni környezetére, önmaga gyönyörködik abban, hogy felfedezte ábrázoló képességét, a mozdulat, a hang ritmusát, zeneiségét, a beszédben a képeket. Az osztályharcok idején a művészet kiválik a játékból. A művész nem elégszik meg az alkotásban való gyönyörrel. Meg akarja magát mutatni, sőt, hatni akar környezetére. A játéktól főképp abban különbözik, hogy tudatos alkotás. Még a sport is, ha közönségsikert akar elérni, tudatossá válik a küzdelem, a vetélkedés legstílusosabb eszközeivel. — Az osztályharcok idejétől kezdve a művészet a társadalmi tudat egyik megnyilvánulási módjává vált. A gyermek is művészkédik. Játékszereiben feltűnő jeleit adja megfigyelő és alkotó erejének, mozdulataiba, beszédébe ritmust, dallamot visz, egyszóval megtalálja a kifejezés gyönyörködtető eszközeit. Ö is ösztönös. Nem kíváncsi a kívülállók részéről elismerésre. Gyermeki környezetére hatással van, de ez a hatás spontán, nem nevelő célzatú a szó pedagógiai értelmében. Játékaiban tehát nem tudatos, de már kezdi érezni helyét társai körében. Még nem tudja, de sejti, hogy a felnőtt korban helye lesz a társadalomban. A játékok gyakorláselmélete itt is beigazolódik. S most hasonlítsuk össze a játékot a szertartások, népszokások fogalmával. A szertartások, népszokások az ősi játékoknál többet jelentettek. A kölcsönös elkötelezettség erejével, súlyával szabályozták az együttélést,, s: kimu-