A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 6. (1966)

BANNER János: A bükki-kultúra névadója — Bella Lajos

A BÜKKI-KULTÚRA NÉVADÓJA: BELLA LAJOS (Pozsony, 1850. december 29. — Sződliget, 1937. július 8.) Ez az igénytelen visszaemlékezés nem akar sem új problémákat felvetni, sem régi vitákba bekapcsolódni. Mindaddig, amíg a Bükki-kultúra elterjedési területének minden hitelesen előkerült emlékének leletkörülményeit, rétegtani helyzetét pontosan nem ismerjük, állíthatunk fel elméleteket a kultúra eredetéről, kereshetjük azoknak tipológiailag többé-kevésbé helytálló bizonyítékát, de a végső szót csak a szerencsés körülmények között elvégzett rendszeres ásatás — lehetőleg teljes terep és néhány temető feltárása — mondhatja ki. Nem kíván bibliográfiát sem adni, hiszen Tompa Ferenc alapvető könyvében[l] az addig ismert lelőhelyek irodalmának rövid ismertetéséhez mindenki hozzájuthat. Nagy haszonnal forgathatja e tekintetben Korek József és Patay Pál leletkataszteri munkáját[2], amely kereken 160 hazai lelőhelyet tart nyilván irodalmi, adattári és leltári adatokkal, részben ásatási jelentésekkel együtt. Hiányoznak azonban azok az adatok, amelyek az ország határain kívül, elsősorban Szlovákia és Kárpát-Ukrajna területéről, sőt távolabb eső vidékekről előkerült leletek pontos leletkörülményeiről, de legalább a kultúra elterjedéséről adnának felvilágosítást. Sok adatunk van ugyan kisebb-nagyobb közleményekben innen is, de van még tennivaló bőven; nem is a könnyebb rész. A kutatás történetéből Márton Lajos két közleménye érdekel itt bennünket. Az egyikben elsőként állapítja meg, hogy az Aggteleki-barlang legalsó rétegében a szalagdíszes edények új csoportját találta meg[3], a másikban e csoport addig ismert lelőhelyeit is felsorolja[4]. Bár a két közlemény valósággal kínálta az alkalmat, még nem tartotta időszerűnek levonni azt a következtetést, amelyet Bella Lajos most ötven éve, a Herman Ottó-barlang paleolitikumnál fiatalabb rétegeinek leletanyagával foglalkozva megállapított. „Magyarországnak az a vidéke — írja[5] —, amelyet a Bodrog és Sajó határol, egy külön tartományt jelez a neolith korban, amelynek lakossága az agyagművesség nagy mestere volt. Kár, hogy nyugati határát még nem tudták megállapítani. (Alig pár évvel később már a Bodrog és Garam közti területet jelöli meg, amelyben leggazdagabb a Hernád völgye [6]. ös, eredeti művészete ez a Bükk-hegység neolithkori lakosságának." ötven évvel ezelőtt előre vetett árnyéka ez a megállapítás a későbben[7] általa felismert — és azóta itthon és a külföldön is általánosan elismert — akkor még „Bükki-fokozat"-nak nevezett műveltség pontos körülírásának. A „Bükki-kultúra" elnevezés — a jelentősen kiterjedt különállás biztos felismerése után — valóban Bella Lajostól származik, aki a bodrogkeresztúri temető ásatási beszámolójának magyar szövegében [8], ha „kelleténél rövidebben" is, foglalkozik a legmélyebben talált neolitikus emlékekkel; az erősen rö-