A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 6. (1966)

NYIKOLAJ Jancsenkov: A magyar-szovjet nemzetközi partizánmozgalom úttörői

A MAGYAR—SZOVJET NEMZETKÖZI PARTIZANMOZGALOM ÜTTÜRÖI 359 Jegorovot valamennyien ismerték. A mellettük lévő második gépet az ö szervező csoportjához vezényelték. Az emelkedett a levegőbe elsőnek és Szlovákia felé vette útját. Szőnyi Márton parancsot adott a beszállásra. Egy perc alig telt bele, már valamennyien a gép törzsében voltak és egymással szemben ültek az alumínium padokon. — Isten hozzád, szülőföldem, egy időre — valahogy így hangzottak gon­dolatban az orosz föld fiainak búcsúszavai. — Édes hazánk, hozzád megyünk — gondolták a magyarok. Elindultak. A gép motorja egyhangúan dolgozott. Egy szó se hangzott. valamennyien gondolataikba merültek. Szőnyi fejében viszont egymást ker­gették az arra vonatkozó elképzelések, hogy oldja meg az ukrán partizán­parancsnokság által rábízott feladatot, mely szerint kapcsolatot kell terem­tenie a heíyi hazafias erőkkel és a magyar ellenállási mozgalom vezetői­vel ... A hírek és a parancsok szünet nélkül jönnek majd, melyeket magyar barátaiknak továbbítaniuk kell... Ez volt megbízatásuk első szakasza, mely­nek teljesítése során be kell majd futniok a másodikra vonatkozó utasítá­soknak. Már körülbelül egy órája repültek több mint háromezer méter magas­ságban, amikor átlépték a frontot. Az ellenséges terület feletti első percek is zavartalanok voltak. Hirtelen azonban nyomjelzős lövedék-sorozat pász­tázta mellettük az eget, majd egy második és egy harmadik is. A gép körül fény csóvák gyulladtak, de az ellenséges golyók mind célt tévesztettek: a nyomjelzős lövedékek egy ideig fénylettek a nyugtalan szürkeségben, majd fényüket vesztve, feketén a földre hullottak. Üjból sötétség lett. Azonban csak néhány másodperc telt el így, mert a gép újra fülsiketítő tűzbe ke­rült és megremegett. Hirtelen nappali fényesség lett és a repülő körül fény­szórók pasztái táncoltak az égen. A pilóta zuhanórepülésbe, majd felfelé vitte a gépet. Két órával hajnal előtt jutott a gép újra normális repülési viszonyok közé. Közeledett az ugrás perce. A gép alatt már a magyar föld terült el. A navigációs tiszt még egyszer alaposan megvizsgálta a csoport vala­mennyi tagjának felszerelését, majd kinyitotta az ajtót. Szőnyi erősen meg­ragadva géppisztolyát előrehajolt és fejest ugrott a levegőbe. Utána Ösz Sza­bó János majd Vlagyimir Zsiljajev következett. Jonov negyediknek készülődött ugrásra. Egész testében valami eddig is­meretlen feszültséget érzett. A navigációs tiszt könnyedén vállára tette a kezét. Jevgenyij a másod­perc tört részéig lefelé tekintett és csak a gép hosszú farkát látta. Ha kiegye­nesedve ugrik, baleset érheti, ösztönösen leguggolt tehát és behunyt szem­mel bukfencezve zuhant lefelé. Különös érzése volt: feje fázott, lábát pedig feleslegesnek érezte, könnyű ütést érzett, majd az volt a benyomása, mintha felfüggesztették volna. Görcsösen szorította a köteleket. A lábával nem tu­dott mit kezdeni. Kinyitotta a szemét, s előbb le, majd felfelé tekintett. Alatta három ejtőernyős társa, felette selyem kupola és alig hallható repülőzaj. A lehető legjobban érezte magát. Énekelni lett volna kedve.

Next

/
Oldalképek
Tartalom