A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 6. (1966)

LEHOCZKY Alfréd: A miskolci építőmunkás szakcsoport létrejötte és harcának kezdetei

328 LEHOCZKY ALFRÉD A téli kényszerű pihenés után, amikor a kevés munkalehetőség nyomán csökkent a szakcsoport fizető tagjainak száma is, a tavasz közeledtével élénkülni kezdett az építőmunkás szakcsoport tevékenysége. [40] A szakcsoport harcának előterében az 1904. évre szóló új munkarend elfogadtatása állt. Az építőmunkások küzdelme egyre jobban a munkarendek (lényegében kollektív szerződések) megkötésére irányult. Ez pozitív eredményt jelentett a munkások jobb viszonyainak kiharcolása szempontjából, de magában hordta a mozgalom megrekedésének és eltorzulásának veszélyét is. A munkarend létrejöttének lehetősége a kialakult erőviszonyokból következett, s megfelelt a munkáltatók és a szervezett munkások közötti erőegyensúlynak. Miután az első időszakban a munkásmozgalom szervezettebb volt, a munkáltatók ellenállása hatástalanabb, a megegyezések általában a munkások javára dőltek el. Ez a munkásokban (és a vezetőkben) helytelen képet alakított ki, s a munkarend kivívását, mint a harc fő módszerét fogták fel. Időszakunkban azonban még pozitív szerepet töltött be a jobb munka- és életfeltételeket biztosító munkarend megkötéséért folytatott harc. A munkarend megkötése 1904-ben már sokkal nehezebbé vált. A „Magyar építőmesterek szakegylete" feliratot intézett a kormányhoz, és a munkásmozgalom megfékezését követelte. [41] Az építőmesterek ellenállása fokozódott Miskolcon is. Az építőmunkás szakcsoport márciusban egy memorandumot nyújtott be az ipartestületnek, hogy azt az építési vállalkozókkal és mesterekkel közösen megtárgyalják és elfogadják. Az érdekelt felek egy ízben össze is jöttek, de nem tudtak megállapodni a pontokban. Másodszor a munkáltatók külön jöttek össze tanácskozásra, s a követelések lényeges pontjait elvetették. A kőművesek válaszként két jelentős vállalkozó (Feldmann és Stern) munkáin április 14-én kimondták a sztrájkot. A miskolci építőmunkások szolidaritása nagyszerűen vizsgázott 1904 tavaszán. A szervezett munkások a sztrájkolok számára oly „hatalmas összeget" gyűjtöttek, hogy azok hosszabb harcra is képessé váltak. Az építőmesterek támadásba lendültek: „polgári becsületszavukat" adták, hogy nem fogiák addig munkásaikat munkába állítani, míg „az összes miskolci építőmunkások könyörögve nem mennek hozzájuk". Hétfőn reggel minden munkást elküldtek a vállalkozók. Ellenállásuk azonban — csakúgy mint a „polgári becsületszó" — hamar elpárolgott, s kedden reggel már újra hívták a munkásokat. A munka nyolc építkezésen megindult, a két előbbi vállalkozónál azonban a sztrájk tovább tartott. [42] Az építőmesterek nem tehettek mást, mint elfogadták a munkások követelését. A 15 pontból álló munkarend a munkaidőt 10 órában határozta meg, a legkisebb órabért pedig 30 fillérben. Az akkord-munka terén bizonyos visszalépést látunk, s azt „megegyezés szerint" lehetővé tették. A pontok között növekedtek a politikai jellegű követelések. Ide kell sorolnunk az 5. pontot, mely kimondta; hogy „a munkaadóktól és munkavezetőktől a munkásokkal való tisztességes bánásmód kéretik"; a 7. pontot, mely szerint „a munkaadók tudomásul veszik, hogy a szakegylet is foglalkozik munkaköz-