A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 6. (1966)

BANNER János: A bükki-kultúra névadója — Bella Lajos

12 BANNER JÁNOS még a Hampel [38], a Pulszky [39] és az Archeológiai Értesítő addig megjelent kötetei sem állottak rendelkezésre. A fővárosban, vagy Kolozsvárt rendezett tanfolyamok hallgatósága két hétig akár forgathatta is a szakkönyveket, s aztán haza mehetett álmodni arról, milyen jó volna ha megszerezhetné, hogy akkor legyen kéznél, amikor egy hirtelenjében előkerült lelet meghatározásánál szüksége volna reá. De e nélkül is dolgozott, lelkesen, s most már irányítást is kapott, egyik-másik felügyelőtől, örülve a párkoronányi államsegély megérkezésének. Ezek nélkül a férfiak nélkül most kezdhettük volna el a vidéki múzeumügy alaplerakását. Hogy ez nem így van, abban igen nagy érdeme van Bella Lajos tanításának is, aki tudását, tapasztalatai eredményét mindig önzetlenül osztotta meg nálánál fiatalabbakkal [40]. Sok névtelen tanítványa közül ki kell emelnünk a Bella születésének 100. évében elköltözött Hillebrand Jenőt, akinek mindenütt elismert munkásságát nem lehet feladatom ismertetni [41]. Legyen szabad itt csak azt megjegyezni, hogy az első lépéseket, még soproni diák korában a Bella Lajos vezetésével tette meg, hogy később a maga nagy tudásával komoly és elismert tényezője legyen az egyetemes régészeti tudománynak; Bella irányító tanításait azonban akkor sem tagadta meg, sőt több alkalommal is együtt dolgozott vele. Hogy az előbb vázolt múzeumi gondolatokból kevés valósult meg, azt felesleges azok előtt hangsúlyozni, akik a mai múzeumügy új irányú fejlődését jól ismerik, s akik ebből is láthatják, hogy a múzeumok köztulajdonba vételével, milyen rég várt módon kezdették meg a legnehezebb kérdések megoldását. De nézzük, mit jelentett Bella Lajos a magyar és a egyetemes régészettudomány terén. Hoernesről írja ugyan, de saját magára ismerhetünk benne: „Fejlődésének fokozatai tökéletesen vágnak tudományunk kialakulásának menetével. Gyermekkorunkban a klasszikus archeológia ült trónon, férfikorunk küszöbén a prehistoria kapott szárnyra és életünk delén a paleolithikum tudománya állott talpra sziklaszilárdan. [42]" Húsz évvel halála előtt még úgy látja: „napszámosok sokan voltunk, akik halomra hordtuk a tömérdek anyagot, pallérok is akadtak, akik garmadába szedték az anyagot, de híjával voltunk a mestereknek, kik biztos kézzel megrajzolták volna az emelendő épület megingathatatlan terveit. Csak körvonalakban dolgoztunk, és dolgozunk még ma is. [43]" Volt — részben még később is — igazság ebben a megállapításban, de jelentékeny részében meg kell cáfolni magára Bella Lajosra vonatkoztatva. Az ősrégészeti kutatás hat korszakából, amely a természettudományi, művészettörténeti, művelődéstörténeti, települési, őstörténelmi és az utóbbitól elválaszthatatlanul, társadalomtudományi irányát mondhatja magáénak, Bella Lajos, a Ranke és Hoernes nyomdokain járva a művelődéstörténeti kutatásnak a híve, de már ásóval a kezében keresi az emlékeket; nemcsak időrendi osztályzásra törekszik, hanem gondosan figyelve az embert és életkörülményeit igyekszik megismerni. A földet vallatja, hogy a felvetődő kérdésekre hiteles feleletet kapjon.