A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 6. (1966)

BANNER János: A bükki-kultúra névadója — Bella Lajos

10 BANNER JÁNOS sza a kezdet nehézségeitől s addig is, míg új helyiségeket és szekrényeket kap, nekilát a leltár és a tárgyak egyeztetéséhez. A most 100 éve megjelent Rómer—Henszlmann: Műrégészeti Kalauz [27] és a Hampel Józsefnek, csak kezdőbetűivel jelzett, első közleménye [28] nyújtott ugyan valamelyes tájékoztatást a tárgyak koráról és a múzeum, már akkor felismert, oktató-nevelő feladatáról, de ez aligha volt elég a nagyobb múzeumot talán sohasem látott, tájékozatlan, kezdő ember részére. A mai nyíregyházi múzeum első rendezése után Hampel [29] útmutatása már lényegesen többet jelentett, mert elsősorban gyakorlati célt szolgált, nem feledkezve meg a tudomány akkori követelményeiről sem. A kezdő ember csaknem teljesen magára volt utalva annak ellenére, hogy a Nemzeti Múzeum szakemberei készségesen látták volna el tanácsokkal, ha gyakrabban érintkezhetett volna velük. De hol voltak még akkor — és jóval később is — az ún. kiküldetési díjak. Ezzel magyarázható, hogy a kongresszus előtt és közvetlenül utána keletkezett múzeumokban annyi az egyéni — sokszor mosolyra késztető — a természetes helyi színezeten túlmenően is. De vessünk egy futó pillantást abba a leltárba is, amelyet a fiatal múzeumőrnek egyeztetnie kellett az előtte fekvő tárgyakkal, ha egyáltalán lehetséges volt. Ne keressük itt, melyik múzeum leltáráról van szó. Lehetett az Alföldön, lehetett a Felvidéken vagy Erdélyben, de akár Pesten is, egészen mindegy. Az egyikben „régészeti és műtárgyak közt — csak szemelvényeket idézek ugyanarról a lapról — önműködő gyújtófa tartó; fecskendő horganyból, orvosi; mexikói füles; prehistorikus és középkori obsidian kő; süteményt kimetsző csillag-alak bádogból" van a lajstromban és hogy a tárgy származása is kitűnjék és a leltár értékelve is legyen, hol Kubinyi Ferenc 102 mindenféle becses tárgyával, hol Stieber János egy kőkorszakbeli baltaélével, értékelés nélkül, hol P. Elemér több régi, de ócska vastárgyával találkozunk, amely — a feljegyzés szerint — különben lomtárba való [30]. De talán a sokszor kifogásolt leltárak közül mégis az a múzeum tett eleget a tárgy megnevezése, lelőhelye és megszerzésmódja nyilvántartása hármas követelményének, a legalaposabban, amely gondosan osztályozva az anyagot külön csoportokban régi tárgyakról, régi érmekről és pénzekről, csonttárgyakról, kőtárgyakról, természetrajziakról, szabadkézmű tárgyakról. régi agyagtárgyakról, őskori magyar ereklyékről és sajtóművekről vezet nyilvántartást, számol be évi jelentésében és a kőtárgyak közt — szószerin t idézem — ezeket írja: „T. Kovács Károly Űr: az 1881. évi május 21-én véletlenül kútba esett 72 éves Tornpichler Terézia hullájában orvosrendőri vizsgálat alkalmával talált 6 db epekövet adományozott." [31] Talán elég is ennyi ezekből. És ez ugyanabban az évben jelent meg nyomtatásban, amelyben Bella Lajos a soproni városi múzeum szolgálatába lépett [32]. Ne keressük most, hogy a soproni múzeumban ilyen volt-e a leltározás? Csodabogarakat bizonyára ennek a leltárában is találnánk — sőt Soprontól nyugatra is — annak ellenére, hogy Sopronban Paur Iván [33] hatása és irányítása alatt olyan kutatókör alakult, amely gondos ásatási felvételeivel kora