A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 5. (1965)
KÖRMÖCZY László: Tokajhegyalja szőlőkultúrájának rekonstrukciója
TOKAJHEGYALJA SZŐLŐKULTÚRÁJÁNAK REKONSTRUKCIÓJA 425 801-1000 négyszögölig terület (ill. termelő) 1072 1001- 1 kh-ig terület (ill. termelő) 1251 1— 2 kh-ig terület (ill. termelő) 738 2 kh. fölött terület (ill. termelő) 200 Összesen: 11 422/parcella. Nyilvánvaló, hogy ilyen kisparcellás gazdálkodás mellett sem mennyiségi, sem minőségi bortermelésről nem beszélhetünk. A házi szükségletet megtermő szőlőterület nagytömegű egységes minőségű bor előállítását — amit a piac, a vásárlók kerestek — nem tette lehetővé. Különösen veszélybe került a nemes borok, szamorodni és aszú, termelése, mert ezekhez a kistermelőknek sem megfelelő felszerelésük nem volt, sem a különleges pinceérlelési technológiát, amit a nemesborok megkívánnak, nem ismerték. Ezen az állapoton elsődlegesen a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése segített. 1949-ben alakultak meg az első állami gazdaságok Tokajhegyalján. A tarcali, a tállyai, az abaújszántói, a sárospataki állami gazdasághoz tartozott a nagyüzemi kezelésbe vett szőlőterület, amely azonban csak töredékét tette ki a hegyvidéknek. A megalakult termelőszövetkezetek nem rendelkeztek számottevő szőlőterülettel, de még az állami tartalékföldekből nekik juttatott szőlőket sem művelték a jó gazda gondosságával. Az is előfordult, hogy a tőkék elöregedett állapotára hivatkozva nagyobb területeken kiszántották a szőlőt, de újratelepítésükről már nem gondoskodtak. A hegyaljai szőlőkultúra továbbvitele ebben az időszakban kizárólag az állami gazdaságok vállára nehezedett. Bár a rendelkezésükre álló eszközök — beruházási hitel, oltvány, karó, munkaerő — közel sem állt megfelelő mértékben rendelkezésükre, három esztendő alatt 65 hold új telepítéssel kezdtek hozzá a világhírű borvidék felújításához. A szakszerű gazdálkodás eredményeként a kezelésükbe vett szőlőtelepeken 26 mázsás átlagtermést értek el. 24 Tokaj hegyaljai szőlők fejlődésének nem kedvezett az 1950-es évek gazdaságpolitikája sem. A beszolgáltatási és felvásárlási rendszer, a nehéz munkával és sok költséggel előállított bor alacsony átvételi ára mind gátlólag hatott a szőlőművelésre. Ez nemcsak a szőlők elhanyagolt állapotában mutatkozott meg, hanem abban is, hogy egyre többen kerestek foglalkozást, élethivatást az ipar különböző ágazataiban, így a szakszerű szőlőművelésre még kevesebb idő és energia jutott. Bár egymás után jelentek meg a rendelkezések a zsaroló metszés megszűntetésére, a talajerőutánpótlás kötelezővé tételére, a lejtős területeken a vízelvezető árkok rendbehozására, foganatja ezeknek alig volt. A szőlőtulajdonosok csak a „mának" termeltek, a következő és az azt követő évek termésével a termőtalaj és a tőke jó termőerőben tartásával már nem törődtek. A beszolgáltatási rendszer következményeként lépett fel az eléggé el nem ítélhető borhamisítás, must-cukrozás, ami a borok minőségében okozott nem csekéy károsodást. Az egyéni szőlőtermelők nemcsak hogy parlagterületek újratelepítésével nem foglalkoztak, de a már elöregedett szőlők felújítására sem fordítottak gondot. Súlyosbította a helyzetet az is, hogy a jelentős területet képező állami tartalékföldeket bérletként hasznosították, s a rendszerint nem élethivatásszerűen szőlőműveléssel foglalkozó bérlők a mind nagyobb haszon elve alapján nem hogy befektetéseket nem eszközöltek, de egyenesen kizsarolták a szőlőt. 25
