A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 4. (1964)

ZSADÁNYI Guidó: A felvidéki vándorkiállítások története

A FELVIDÉKI VÁNDORKIÁLLÍTÁSOK TÖRTÉNETE ^35 tást.

10 Ezek azonban csak ad hoc rendezvények voltak. Hiányzott a következetes program. Miután az egyes városokban a kiállítások nem követték egymást az elért eredmények elenyésztek. A Műcsarnok művészetpolitikájával elégedetlen művészek 1894-ben megalapították a Nemzeti Szalont. Hock János, — ebben az időben a Szalon egyik irányítója — 1898-ban megjelent röpiratában (Művészi reform) szentelt néhány oldalt a vidéki képzővészet ügyének is. Művészeti előadásokat, képtárakat, vándorkiállításokat, műkereskedést és a nagyobb városokban műpártoló egyesületeket javasolt alakítani, illetve rendezni. A Szalon is rendezett vidéki kiállításokat, 1895—1906 között összesen 25-öt, 1907 és 1911 között pedig 26-ot. A vidéki kiállításokat a kritika általában nem fogadta kedvezően. Okát elsősorban abban kell keresnünk, hogy a színvonal nem volt kielégítő. Szemére vetették a Szalonnak, hogy vidékre olyan képeket szállít, melyeket a fővárosban nem állítanak ki. A Szalon körén belül is elhangzott az a teljesen alapos bírálat, hogy ha egy vidéki városba a művészet meghonosítása céljából visznek kiállítást, akkor semmi esetre sem szabad selejtes képeket bemutatni.

11 Pécsett a kiállított 130 műből csak 10-et tartottak elfogadhatónak,

12 Szegeden pedig az egész kiállítással kudarcot vallottak. Általában ezek a kiállítások a művészek számára sem hozták meg a kívánt eredményt, ami elkedvetlenedést okozott. Eredménye a kiállítások színvonalának további csökkenésében tükröződött. Mindinkább alkalmazkodtak a közönség ízléséhez, mert csak így volt remény az anyagi siker biztosítására. Mind határozottabban kifejezésre jutott a művészeti irodalomban, hogy a vidéki kiállítások ügyét szervezetten kellene megoldani. Nyilvánvaló volt azonban az is, hogy a Társulat ezt nem képes lebonyolítani. Külön szervezet (munkabizottság) kellene, mely a Műcsarnok tavaszi és téli tárlatainak anyagát 15—20 vidéki városban bemutatná.

13 A vidéki kiállítások ügye nem haladt előre. Minden szakértő előtt nyilvánvaló volt, hogy a helyzetet csak színvonalas vándorgyűjteményekkel lehet megmenteni, de nem akadt senki, aki az anyagi kockázatot vállalta volna. Ekkor jelentkezett Balogh Bertalan.

14 „Magyar nemzeti közművelődés" című, 1905-ben megjelent, röpiratában

15 a különféle magyar közművelődési egyesületek működésének megjavításához akart irányelveket adni. Célul tűzte ki a Közművelődési Egyesületek Országos Szövetsége megalakítása mellett az irodalmi, művészeti és zenei kultúra decentralizált fejlesztését is. Itt csupán a vidéki képzőművészetet érintő javaslataival kívánunk foglalkozni. Művészet előadások rendezését, művészi reprodukciók terjesztését ajánlotta, ez utóbbit a köznép által nagy mennyiségben vásárolt ízléstelen szentképek ellensúlyozására is. Állásfoglalt a művészettörténet középiskolai oktatásának bevezetése mellett és végül pedig a művészeti vándorkiállítások megrendezését sürgette. Ezzel kapcsolatban megállapította, hogy a Képzőművészeti Társulat által eddig rendezett vidéki kiállítások csupán kísérleteknek tekintendők. Az egész országot művészi kerületekre kívánta felosztani és a vándorkiállításokat úgy megszervezni, hogy minden kerület kétévenkét kapjon tárlatot. A kiállítások céljául elsősorban a műízlés fejlesztését és másodsorban a művásárlást jelölte ki. Elképzeléseinek gyakorlati megvalósítása érdekében az első kiállítási körzetet (Eger, Gyöngyös, Miskolc, Kassa, Eperjes és Sátoraljaújhely városokat) is kijelölte. A rendezést a Képzőművészeti Társulat közreműködésével javasolta megoldani. A társulatra hárult volna az anyag összegyűjtése, zsűrizése, szállítása (paravánokkal és dekorációs anyaggal együtt), továbbá a tárlatok rendezése. Felvetette a kiállításokkal kapcsolatban a műtárgysorsolás lehetőségét is. Továbbá az állami vásárlások kiterjesztését a vándorkiállítás anyagára is.