A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 4. (1964)
ZSADÁNYI Guidó: A felvidéki vándorkiállítások története
A FELVIDÉKI VÁNDORKIÁLLÍTÁSOK TÖRTÉNETE 195 „majd meglátnánk mennyire más eredménye lesz a vándortárlatnak". Bálint Zoltán műépítész ugyanekkor a kiállítás deficitje (melyről feljebb kimutattuk, hogy a Társulat szempontjából csak viszonylagos volt) miatt támadta a vándorkiállítást. Kezdi Kovács László erre kifejtette, hogy ez a tárlat a művészeknek 64 000 korona jövedelmet jelentett és ezért az elszámolást elfogadja. Nemcsak a választmányban helyet foglaló művészek, hanem a műpártolók egy része is, Szmrecsányi Miklóssal az élen, a vándortárlat mellett nyilatkoztak. A szavazás során K. Lippich Elek így kisebbségben maradt. 57 Szomorú tény, hogy a magyar művészeti élet irányítója az egészséges javaslat ellen foglalt állást. Akadtak természetesen követői is. így könnyen érthető, hogy a Társulat igazgatósága — a kapott felhatalmazás ellenére — sem sietett tárgyalni. Meghiúsult ezzel Balogh Bertalannak az a kezdeti reménye, hogy 1907 júniusában már a második sorozat megrendezésére is sor kerülhet. Az igazgatóság azonban egyáltalán nem sietett tárgyalni. Bár Balogh Bertalan sürgette ezt, mert akkor még 1907. júniusában szerette volna a kiállítást útbaindítani. Feltehető, hogy a vándorkiállítás folytatása a műkereskedelemnek sem állott érdekében. Színvonalas műveknek vidéken történő kiállítása rontotta az ő üzletüket, melynek célja nyilván nem az ízlés-nevelés, hanem a közönség ízlésének kiszolgálása volt, anyagi érdekből. Példaként említhető meg, hogy Gyöngyösön a vándortárlat után egy ügynök sekélyes művekkel teljes kudarcot vallott és ugyanakkor Ózdon, ahol nem volt kiállítás, 11 000 korona eladást ért el. Miskolcon pedig a Magyar Művészet Műkereskedés tárlata zárult 1908-ban anyagi eredmény nélkül. 58 A folytatás ügye zátonyra futott. Okát nehéz lenne pontosan meghatározni. Sem a kormány, sem a Társulat nem kívánt semmiféle áldozatot vagy kockázatot vállalni ezzel kapcsolatban. Nyilvánvaló volt, hogy a vándorkiállítás a művészek és a Műcsarnok számára is csak akkor hozhatja meg a kívánt eredményt, ha állandó szervezet gondoskodik lebonyolításáról. Az is nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen szervezet önmagában Balogh Bertalan nélkül, aligha fogja beváltani a hozzáfűzött reményeket. Feltehető, hogy a Műcsarnok erősen bürokratikus beállítottságú tisztviselői is idegenkedtek egy rendkívüli aktív és kivételes eredményeket felmutató kolléga befogadásától és ebben talán — bizonyos fokig — pozícióik veszélyeztetését is látták. A művészeknek nem volt olyan ütőképes szervezetük, mely a Műcsarnokkal, illetve a Nemzeti Szalonnal szemben, melyek saját útjaikon jártak, saját érdekeiknek megfelelő megoldást tudtak volna találni. Tudnunk kell azt is, hogy a művészek egy része bizonyos függésben állott ezekkel a szervezetekkel és így ezektől nem is lehetett e szervekkel szembeni fellépést várni. Kívül álló szervek részéről azonban meg volt a támogatási szándék. Kassa város polgármestere például levélben is kifejezte reményét a folytatás iránt és évekre folyamatosan támogatást is ígért. 59 Ismeretes Balogh Bertalan egy fogalmazványa is, mely a Társulat nevében a vallás és közoktatásügyi miniszterhez íródott. (Sajnos, hogy elküldték-e nem állapítható meg.) A javaslat lényegét így foglalja össze: „Az első ilyen kiállítás nemcsak arról győződött meg, hogy a rendszeresítés által a műtárgyak elhelyezésének évek óta megújuló ügyét az adott viszonyok között legjobban oldhatjuk meg, hanem arról is, hogy az általános műízlés fejlesztésére, valamint művészetünk válságos helyzetének megoldására ez idő szerint alkalmasabb mód és eszköz nem kínálkozik." A jelentkező művészeti túltermelésnek belföldön csak így lehet új közönséget szerezni. Az első évre 10 000, a következő évekre pedig 20—20 000 korona szubvenciót kér a Társulat részére, a vándorkiállítás megrendezésére. 69
