A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 3. (1963)

NOVÁKI Gyula–VASTAGH Gábor: Középkori vasolvasztóhely feltárása Felsőkelecsényben

KÖZÉPKORI VASOLVASZTÖHELY FELTÁRÁSA FELSŐKELECSÉNYBEN 59. csak peremtöredékeket közölnek innen, pedig bizonyára voltak oldaltöredékek is. így nem kapunk teljes képet erről a lelőhelyről, nem ismerjük az oldaltöredékeken esetleg mutatkozó hullámvonalakat, vízszintes egyeneseket. Területileg kissé messze esik, de a rétegekkel datálható anyag miatt meg kell említeni a lengyelországi poznani leleteket a 11—13. századból.

12 A tagolt peremprofiira, az alatta húzódó bevágott díszre és párhuzamos vízszintesekre több azonos példát találunk, de a hullámvonalak kissé más jellegűek, a felsőkelecsényieknél apróbbak és sűrűbbek. A felsőkelecsényi edénytöredékek egységesnek mondhatók, 10—20 évnél nagyobb időközt aligha jelentenek. Mivel azonban nem rétegből kerültek elő, csak az analógiák alapján lehet datálni, de elég tág határok, a 10. és 13. század közé. Két kérdés merül még fel. Az egyik, hogy ha rudabányai ércet dolgoztak fel, miért nem dolgozták azt helyben fel, miért szállították azt, az akkori időkhöz képest mégis csak messzire? Mi bizonyosra vesszük, hogy az előfordulási helyünkkel azonos korban Rudabányán is dolgoztak fel vasércet, de ennek a nyomait még nem találták meg, és talán nem is fogják már az erős betelepültségű és erősen megbolygatott területen azt megtalálni. De hogy miért dolgoztak fel rudabányai ércet távolabbi helyeken is (nagyon valószínű, hogy a tárgyalt három lelőhelyen kívül még akad több, fel nem fedezett is)? Tudott dolog, hogy a vasérc feldolgozása egészen a legújabb időkig is csak ritkán települ a vasércbánya mellé, az az energiahordozót, a szenet követi. így volt ez a régi korokban is. Feltehetően Rudabánya környékén hamarosan szűkében lettek a szenítésre alkalmas fának és ezért létesülhettek a mi telepeink az ércelőfordulástól távolabb. A viszonylag kevés vasércet könnyebb volt szállítani, mánt a szükséges sok fát, illetve faszenet. Az imolai és dövényi lelőhelyek ma is erdőben feküsznek; a felsőkelecsényiek is elég közel vannak az erdőhöz, sőt van okunk feltételezni, hogy az erdő határa még a legutóbbi időkben is közelebb, lejjebb húzódott. Borsod megyében ma is látjuk, hogy a mértéktelenül űzött legeltetés miként szorítja vissza, pusztítja ki az erdőt. A másik feltűnő körülmény, hogy a lelőhelyek részben kis állóvízre utaló nevű dűlőkben (Tóvölgy, Tóberke) feküsznek, és az irodalmi utalások említenek is ott vízduzzasztó gátakat. Imolán a régi, ma átmetszett gát világosan felismerhető. A Felsőkelecsényben említett vízfogó gát ugyan ma már nincsen meg; de azt megállapítottuk, hogy a salak régebben egész dombot képezett, amit azóta elhordták. Ez, valamint a lelőhely környékén intenzíven űzött vályog-téglavetés a kis völgy képét erősen megváltoztatta, tehát régebben lehetett ott gát. Az alsószuhai előfordulásnál ugyan gátról nem beszélnek, de az is egy vizenyős völgyben fekszik. Megemlítjük még, hogy Rudabányán is az egyik nyilvánvaló kohósítási centrum az ún. Gátrétnél volt. Egy másik, erős kohóüzemre valló lelőhely, a diósvölgyi is, források és patak közelében van. Egyébként a külföldi (német, osztrák) adatok is gyakran említik, hogy a régi kohók víz közelében települtek volt. Az egészen bizonyos, hogy a víznek semmi közvetlen összefüggése az egykori vasgyártás technológiájával nem volt. Ellenben szükség volt a vízre a kemencék agyagból készülő köpenyének, a nagyszámú fúvócsőnek a fazekasmesterséggel rokon módon történő készítéséhez; esetleg egyes szerszámok, fogók