A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 3. (1963)
BANNER János: Herman Ottó helye a magyar őskőkorkutatás történetében
Herman OTTÓ HELYE A MAGYAR ÖSKÖKORKUTATASBAN 9 Ezek a szavak zárták volna le azt a korszakot, amikor a valóban nem mindig helytálló megállapítások alapján kételkedni lehetett abban, hogy az őskőkor embere a Kárpát-medencében is élt, bár még ez a korszak sem ismerte el az első valóban biztató eredményeket. Az utat ebben az irányban Herman Ottó fellépése nyitotta meg, amely sok harc, szenvedélyes, de kitartó tudományos vita után mégis elérte célját, valóban megindította a magyarországi őskőkori kutatásokat. Erről beszélnek az elismertetés érdekében tartott előadások, a megírt közlemények, értekezés számba menő — sajnos hiányosan megmaradt — levelek és az ellenfelek cikkei, ellenvetései, óvatos megnyilatkozásai. Nehéz volna ma már megállapítani, hogy mi késztette Herman Ottót arra, hogy a „Miskolczi tűzkő szakóczák" című előadásával ne a régészeti, hanem a természettudományi társulatban jelentkezzék, s csak később, felkérésre, de akkor sem személyesen mutatta be azokat amott is. Magyarázhatnék talán azzal, hogy — mint láttuk — régészeink még mindig csak feltételesen, vagy éppen sehogy sem foglaltak állást a lehetőségek tekintetében, de ez aligha fedné az igazságot, hiszen maga Herman Ottó sem fogadta el, sőt részben nem is említette az eddig előkerült, igaz, hogy még mindig vitatott leleteket. Olyan volt a helyzet, mint a nyugat-európai eolithophilek és eolitophobok idején, amikor egyik kutató nem ismerte el a másiknak harmadkorinak és emberkéz által készítettnek meghatározott leleteit. Nemcsak a történelemben, de az attól el nem választható tudománytörténetben is ismétlődnek az események. Nem kétséges azonban, hogy a lelet hitelességét a geológiának kellett kimondani, az ebben az esetben bizonytalannak látszó és félrevezető tipológiával szemben. A miskolci Bársony-ház pincéjének ásása közben előkerült leletek indították meg azt a szenvedélyes, egymást nem kímélő vitát, amelynek kiindulása Herman Ottó ellentmondást nem tűrő megállapítása volt: „csak egy pillantásomba került — írta és mondotta —, hogy a kezemben lévő rendkívül jellemző darabokban egy Magyarország őskorára nézve mondhatni korszakot alkotó történelem előtti régiség típust ismerjek föl." Ilyen határozott hangot csak az első kutatók mertek megütni a maguk idején . .. eredmény nélkül. Szerénységük és a — tévedésektől nem mindig okvetlenül mentes — szakemberek tekintélye lelkiismeretesen végzett munkájuk iránt is kételkedővé tette őket. A nagy polihisztort azonban sem az eltérő vélemények, sem másoknak a szokottnál szenvedélyesebb hangja nem térítette el meggyőződésétől. „A magyar társadalom tudja rólam, hogy tudok magyarul, hogy tollam és élőszóm elég erős arra, hogy — magyarán mondva — visszavágjak" idézi egyik beszédéből Gáboriné Csánk Veronika. És mindezt akkor mondta, amikor már a harmadik lelet is a kezeiben volt, amely a kérdést véglegesen eldöntötte. A szenvedélyes harc erősen felszaporodott irodalma — amely még ma is talál mondanivalót — itthon és a külföldön könnyen hozzáférhető minden érdeklődőnek. A jellemző apró hullámveréseket — sajnos — csak néhány megmaradt levele tükrözi. A többi észrevétlenül lappanghat, valamelyik irattárban. Milyen érdekes, de főleg jellemző volna ismerni azt a teljes levelezést,