A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 2. (1958)

LAJOS Árpád: Szépmíves szűcsök Bükkábrányban

SZÉPMÍVES SZŰCSÖK BÜKKÁBRÁNYBAN 119 A kuzsu állítása és vócolása Legnehezebb volt a hátbőr és elejbőrök összevarrása a farazat-tal. Különösen az említett farkosok egymással és a környező nagy bőrök összevarrására kellett ügyelni. A farazat lekészítésére benyírás, ékelés és négyféle állítás kellett. A benyírást a hát függőleges tengely menti kettéhajlítása előzte meg. A hajlításon alulról kezdve 16—18 cm-es benyírást tettek a szűcsollóval. (Modla szerint.) Miért kellett ez? „Hát azért, hogy a hát könnyebben farba ugorjék." A benyírást széjjeltolták és egy darab megfelelő hosszúságú, egyenlőszárú háromszögalakú ékkel (cviklivel) betoldották, természetesen hasonló fehér báránybőrdarabból, prémfelőli varrással. (Első állítás.) Ezt a betoldást kívülről, tehát az irha felől, színes (többnyire piros, vagy fekete, vagy sötétzöld) kivágott hoszszú, függőleges téglalapalakú bőrrátéttel fedték el. Ugyanígy színes bőrrátéttel történt a háthoz tartozó farkos prémfelőli összevarrása a hátbőr aljával. (Második állítás.) Ezután került sor ismét jobbról-balról a háthoz és elejhez tartozó farkosok összevarrására, ún. „agyonőtéssel". Az agyonőtés a szűcs egyik legnehezebb kézimunkája volt. Már elnevezése is mutatja. Tehát a kétféle farkost prém felől először összevarrták. Ezután széles csíkban kivágott és hossztengely körül összehajtott színes bőrrel az összevarrást átfedték, s középen hosszában durva „szikszakkos" (X-alakú) öltésekkel „agyonőtötték". Ez az agyonőtés enyhe élt alkot, meg is fogható. (Ez volt a harmadik állítás.) Az agyonőtéstől ismét jobbra és balra az elejfarkos és az elejbőrök alsó találkozási vonala mentén az elejefarkosokat az elejbőrökkel egyszerű prémfelőli öltéssel összevarrták. E negyedik állítást nem szokták fedni. Ehelyett megint jobbra és balra a sima elejbőr-aljakra alkalmazták a színes bőrrátétet enyhén lefelé ívelő vonalban. Kész volt a farazat. Az összeállított farkosok harmónikásan nyíltak, zárultak, s felső végük prémfelőli összevarrása után a hátbőr elállt a testtől, a kuzsu szépen „járt vetett", s farazata rásimult a blúz farára. Vályi Nagy István igen büszkén emlegette a lekészítésnek ezt a szakaszát: „Ha valaki lássa: aj, hogy gyön ez össze! Össze kell annak gyönni! Ügy kell annak a farazatnak állni, hogy csuda!" Az elejék állítása a háthoz prémfelőli összevarr ássál és széles, piros bőrrátéttel ment. Az ujjak összeállításának jellegzetes eljárása: a vócolás. Az alsó és felsőkar hosszban való összevarrása különleges módon ment. A prémfelőli lenkenderfonalas összevarráshoz kellett iktatni a vócot. Hosszú, piros bőrcsíkot kellett hosszban meghajtani, s ezt a vócot úgy helyezni a két karrész hossza közé, hogy hajlása ne a prémek, hanem ellenkezőleg, az irhák felé ütközzék ki, de csak alig. Voltaképp négyrétes bőrt kellett így összevarrni a lenkenderfonallal egyszerre. Volt ám dolga a tűnek, de a mesternek is. „Védi ugyan az ujjat a lyukas gyűsző. De mikor a tő megszalad, oszt beleszalad a kézbe, bizony sérelmes a! Még sokan káromkodtak is illyenkor!" Miután az összevócolt karokat a kuzsu testéhez pászították, vállban és hónaljban (karöltőben) prém felől hozzávarrták, kifordították a kart, vállban, karöltőben pirosbőr rátéttel lefedték, s az ujjakat alul ugyancsak pirosbőr rátéttel beszegték. A majdnem kész kuzsu felső részei: a nyak, karöltő, váll, elől a mejje, alul az alja a farazattal. A kuzsu alja beszegetlenül maradt. A kuzsu gallérjának domború íve prém felől hozzávarrott, gyárilag feketére festett szőrű báránybőr. A gallért teljesen rávarrták a kuzsu nyakára.