Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

A legelőre kerülő állatok számát a pásztor egykor páros rovással vette át a falubeli gazdáktól. Minden gazda adatai külön rovásfán szerepeltek. A rovásfa — az adatközlők szerint — a 19. század végétől már nem volt használatban. Ez a két négyszögletes keményfa bot változó (maximum 60 cm) hosszúságú és 3-4 cm vastagságú. Tőgy, bükk vagy akác volt megfelelő a rovásfa számára, a puha fa hamar elkorhadt. Egy rovásfa általában 2-3 évig volt elegendő. A kettéhasított két botot egymás mellé téve, az egyik végétől kezdte a pásztor bicskájával az írást, a vágást. Jelei a legegyszerűbbek voltak. Bodrogköz-szerte úgy tudják a pásztorok, hogy a rovásfán csupán egyenes, egyet jelentő vágásokat ejtettek,

104 bár egy cigándi karikáson az ismert és bonyolultabb jelekkel maradt fenn N. P. gazda állatainak száma (19. kép). A négyszögletes rúd egyik oldalán a kihajtott állatokat jelölték. Külön oldalon vezették a dögök számát, ill. az időközben beállott változásokat. így azután a rovásfákat a pásztor csomóba összekötve, a legelőn kunyhójában, téli időben falubeli házánál tartotta, ahol néhány évig feltétlenül meg is őrizte.

103 A páros rovás másik példányai a földesúri nyájak esetén az uradalmi intézők, a faluközösség nyájai esetén pedig a gazdák vagy a falusi bírók kezébe kerültek. Karosáról arra vonatkozó adatunk is van, hogy a 19. század végén csupán egy példányos rovásfákat készített a pásztor. 19. kép. N.P. gazda állatainak számát megőrző rovásfa, új funkcióval (karikás nyele). Cigánd, 1963. 88