Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

A 20. század elejétől fokozatosan átalakult a számontartás módja. A gazdák állatait — alapos megszemlélés után — a pásztor egy könyvbe (füzetbe) írta össze, ahol bejegyezte a jellemző szint, jegyeket, testi adottságot stb. Év végén ezután a könyv alapján számolt el a gazdákkal. A szentgyörgynapi, majd a későbbi terminusú kihajtásokat valóságos ünneppé emelte az, hogy a csordásokat és gulyásokat a gazdák egyenként szalonnával, kenyérrel, pálinkával ajándékozták meg. A pásztorok pedig ugyanakkor egy pohár itallal viszonozták az ajándékot, amitől aztán „vót nagy danolás".

106 Ünnepélyessége mellett azonban ez a nap — s az utána következő néhány —, rendkívül nehéz volt mind a csordásoknak, gulyásoknak, mind a parasztembereknek. A faluvégre, a csordába kihajtott teheneket — mikor végre 9 óra körül összegyűltek — az állatokat kísérő asszonyok és gyerekek a pásztorokkal és segítőivel együtt hajtották ki a legelőre. Az istállóból kiszabadult, egymáshoz nem szokott állatok vadul szaladgáltak, egymásnak rontottak. A kísérők szinte láncot alkottak a csorda körül, s ha két tehén egymással szembefordult, már futottak feléjük, hogy szétkergessék őket (20-21. kép). Általánosan elterjedt volt, hogy közvetlenül a kihajtás előtt mind a csordabeli, mind a gulyabeli marhák szarvának tövét és 20. kép. A fejkötél leoldása a gulyabeli jószág kihajtásánál. Karcsa, 1972. 89