Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)
nak." 191 Kiderül tehát az előbbiekből, hogy a marhacsapat meglehetősen hosszú utat tett meg a vízért. A megegyezés azonban nem lehetett hosszú életű, mert a kiskövesdiek 1835-ben már újra a vármegyének panaszkodtak „a Legelő megszorítássá s a Kama és Kartsa vizekből marhájok itathatása eltiltása végett". 192 A nyílt vizektől távolabb eső legelőkön a kutakból itatták a jószágokat. A bodrogközi pásztorok úgy tartják, hogy a kutakból tisztább vizet ihattak az állatok. Egy sárospataki adatból úgy tűnik, hogy a kút birtoklásának egykor jelentősége volt az egész legelő birtoklására vonatkozóan. A sárospatakiak 1835-ben határuk egy részét, a Semegi rétet árendába adták a tiszabercelieknek. Aberceliek ott úgy berendezkedtek, hogy a legelőn még „valami marha itató kút is ásatott". A patakiak erre elhatározták, hogy „Nehogy az Külföldiek a Város Jussait sértegessék, s magoknak jövendőre ez által talán usust is formáljanak; Fő Inspector és Zsiday István urak a hely színére ... ugy küldessenek ki, hogy magok mellé szükséges számú Embereket vévén, ezen kutat tüstént vágassák be". 193 A kutak formái közül a bodrogközi pásztorok a sírkutakat jelölték meg a legrégebbieknek. Hosszát-szélét egyaránt 4-5 m-esnek mondották, mélységét 2 m körülinek. 50-80 cm-re leásva már felfakadt a talajvíz (58. kép). A sírkút oldalát semmivel sem bélelték. Az alföldi területekhez hasonlóan minden bizonnyal ezek a sírkutak is úgy funkcionáltak, hogy két oldalát lépcsőzetesen mélyítették, s az állatok belegázolva ittak vizéből, 193 pásztor adatközlőim viszont azt állították, hogy „a sírkútba két gém járt bele. Egyik oldalon is és a másik oldalon is vót egy gerenda. Neki állt két bojtár és az egyik az egyik oldalrul húzta a vizet, a másik a másik oldalrul, s vágták a vizet a vallóba. Ahonnat kettő tudta húzni, az kettős sírkút vót, ahonnat csak egy, egyes sírkútnak mondták". 19 * A kutak fejlettebb formáját alkotják azok, amelyeket a sírkúthoz hasonlóan mélyítettek, de oldalát kibélelték sövénnyel, deszkával vagy kővel. Asövénykút létét egy bodrogközi pásztordal is megőrizte: 197 „A karádi gulyáslegény, Sövénykútba esett szegény, Szomjan legel a gulyája Itassa meg a babája. Nem itatom, nem itatom, Nehéz veder van a kúton, Ha én áztat megemelem, Megöl engem a szerelem." 130
