Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

csapatot." Hiszen rossz idő esetén „kutyának, gulyásbojtárnak kinn a helye".

162 A jószág a szélfúvás felé farra fordult, s lassan, lépésben ment előre. Ezért a pásztornak a falka elébe kellett állnia, botjára guggolni, vagy szűrbe burkolózva lefeküdni. Ugyanakkor időnkint rákiáltott nyugtatólag az állatokra: Nette! Hóha te! Ha nappal — legelés közben — távol a szállástól hirtelen vihar kerekedett, a zivatar beállta előtt igyekezett a pásztor a nyájat a felleggel szembe terelni, hogy amikor „megindult az eső" s a marhacsapat megfordulva menekülni igyekezett, a legelő szélétől (a kártól) minél távolabb legyenek.

163 Vihar előtt igyekezett a pásztor védett helyre terelni a gulyacsapatot. Oltalmat az erdő fái, a természetes enyhelyek és mesterséges építmények nyújtottak.

164 A karcsai mondák között Balassa I. közöl egy történetet, ahol a pásztor a Bodrogköz- szerte fellelhető homokdomb enyhét használta fel nyája védelmére: „.. .vóut itt egy gulyásember ... a marhák még azelőütt amarra jártak a Szekeresen, Köbölkuton, mikor mán gyütt a nagy zivatar, mán akkor oszt ide szorították ... a Szőülőhomok alá. Osztán mikor csattogott, csengett, villámlott, akkor a vén gulyás ... hanyatt vágóudott, oszt megfogta a két térgyét, oszt ugy ment a marhán körös-körül. Azt mondta, hogy: Ide üss, ide üssél, ide üssél."

165 Ha az eső negyed óráig verte a jószágot, megázott, s meg is nyugodott. Az eső elállta után viszont újra mozgolódni kezdtek, s akkor a pásztor megszalasztotta, megkutyáztattsi a gulyát, hogy megszáradjanak. Minden ügyességre szükség volt tehát a rossz idő esetén a pásztornak és segítőtársainak a nyáj összetartásához. Mégis előfordult olykor, hogy a gulyacsapat szétszaladt, s csak igen nagy nehézségek árán tudták összeterelni. Az aljasabb, lapályosabb, vizesebb területek legeltetésére a nyár közepén került sor. Karcsa határában a gulyát „nekivertem a víznek. Terített a marha egy nagy területet" — mondta Kacsik András.

166 A gulyabeli állatok a káka és más vízinövények között ösvényeket csináltak, s úgy legeltek. A pásztor derékig érő vízben ment a falka után. A bocskort és a lábravalót vagy gatyát levetette, vállára tette s közben a sás összevágta a pásztor egész alsó testét. Előfordult az is (Sárospatak, Tiszakarád, Kenézlő határában), hogy az állatcsapatnak az új legelő elfoglalásához folyón kellett átúsznia. Ilyenkor a pásztor csónakba ült holmijával, beevezett a Bodrog vagy a Tisza közepére, s füttyentésére a gulya nekiment a víznek, úszva követte a pásztor a túloldalra.

167 A legeltetésnek e két körre tagolódó rendszere mellett az első világháború után vált ismertté — de nem általánossá — az ún. pászmában való legeltetés. Eszerint öt egyenlő szakaszra osztották a legelőt, amiből 116