Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

kút felé csapta a jószágokat. Vigyázott arra, hogy meg ne szaladjon, mert akkor nem legelhet, s nem szokja a rendet. Az első nap után többnyire két kört írt le a legelő csapat. Előbb mindig a szállás környékét etetik le, hogy a távolabbi legelőrészre történő kijárással ne tiporják le a füvet. A levágott, legázolt füvet a jószág nem eszi meg. Kör-körösen egyre kijjebb és kijjebb legeltettek. Ha leették a legelő szélét is, akkor újra visszatérnek a szállás, a tanya közelébe. E fázisok között azonban nem volt szabad sok időnek eltelnie, mert a jószág vágyik vissza a gyenge fűre. Az egy nap megtett körök végére érve — itatás után — delelt vagy háh és kérődzött az állatcsapat. Gyakori volt azonban, hogy a legelőnek a szállástól távoli pontján kút állt, s a délelőtti kör megtétele két szakaszra vált. Ilyenkor a 8 óra és fél 10 közötti delelés a szállástól messze eső kút közelében, a 12 és 3 közötti delelés a szállás mellett történt. A szállástól vagy delelőtől az éppen legeltendő területre (és onnan vissza) capolva haladt a jószág.

158 A pásztor úgy igyekezett terelni a marhákat, hogy azok a legelőn jól megterüljenek. Gazdaságosan, nem túl nagy területet fogva, de nem is kicsit. Vállra vetett bottal haladt a pásztor a csapat előtt vagy pedig kiállt előlük s oldalról figyelt. Nem volt szabad feleslegesen beleavatkozni a jószágok legelésébe. Siettetni pedig kifejezetten káros volt, hiszen így legelés közben a javarészét otthagyták, s legázolták az állatok. „Amelyik pásztornak sebesen jár a jószága, az az ű hanyagsága" —tartja a bodrogközi szólás-mondás.

159 Időnként mégis akadt a falkában egy-egy állat, amelyik állandóan gyorsabban legelt. Akadályozására Cigándon a pásztor 50 cm hosszú 15-20 cm széles deszkát faragott, s az egyik végébe szegezett vas karikánál fogva kötéllel vagy lánccal rögzítette az állat szarvához. Járás közben a jószág folyton rálépett a deszkára, amely ily módon gátolta a gyorsabb mozgásban. Rossz időben a jószág nem nagyon evett. Ha csak az eső esett, viszonylag nyugodtan legelt. De ha az eső mellett szél is fújt, széllel szemben szinte rohantak az állatok, s csak megfordulva ettek egy keveset. Ilyenkor a legelő egyik végében, a kár előtt a gulyás, a másik végében a bojtár állt, s mindig megfordította a csapatot. Oldalra nem kellett ügyelni, mert a jószág nem fordult oldalával a szélnek. Az idő változását megérezte a jószág. Ilyenkor a marha cikkázott, idegesen mozgott, fészkelődött. Az akolban mind egy oldalára feküdt. Fejét feltartotta, szagolt, fülét leengedte s mozgatta. Ezek biztos jelei az időváltozásnak.

160 „A kinnháló embernek mindig úgy kellett aludnia, mint a nyúlnak. — mondta Szakáll Bertalan nagyrozvágyi gulyás

161 — Amikor gyött az esős éccaka, édesapám (a gulya pásztora) azt mondta: fiam (a bojtár), most te légy fenn éjfélig, éjfél után én vigyázom a 115