Ujváry Zoltán: Folklór írások (Borsodi Kismonográfiák 34. Miskolc, 1990)

eredményt eddig e tekintetben Dömötör Tekla kutatásai jelentették, amelyek alapvetőek voltak a disszertáció írója előtt is, bár - meg kell jegyezni - minden téren továbbfejlesztette Dömötör Tekla megállapításait. Ujváry nem fogadta el a dramatikus népszokások mindmáig legnagyobb hatású kutatójának Leopold Schmidtnek téziseit, rendszerezési elveit, hanem az anyagismeret biztos talaján állva önálló módszert alakított ki. Először is cáfolja azt a már-már általánossá vált nézetet, amely L. Schmidt publikációja nyomán elterjedt megállapításként került a szakirodalomba, miszerint Magyarország szegény a maszkos alakoskodásban. A szokások variációinak leírásával, elterjedtségi határának rögzítésével bizonyítja, hogy a korábbi kutatási helyzet alapján levont megállapítás ma már nem állja meg a helyét. De nemcsak a tényszerűség késztette a szerzőt, hogy a jeles tudós módszerétől eltérjen. Az az anyag, amelyet Ujváry a XIX-XX. századi magyar néphagyományban megtalált, nem rendezhető L. Schmidt szemléletével: Ő ugyanis hét fő csoportot különít el a dramatikus játékok között: úgymint színjátékszerű szokást, felvonuló játékokat, vallásos prozessió szokásait, ún. nagy játékokat, amin piaci, színpadi játékot ért, ettől elhatárolva a csoportok játékait, ami vándorszínészek, hosszabb-rövidebb időre társult csoportok mutatványai, továbbiakban a bábjátékokat és a szobai játékokat különítette el. Ezek a kategóriák - bár felölelik a dramatikus játékok teljességét - nem alkalmasak a szerző által választott vizsgálati téma rendszerezéséhez, és ezért ettől független rendszert állított fel. Szakított van Gennep szerinti átmeneti rítusok jelentőségének hangoztatásával éppúgy, mint a szimbolikus értelmezésben rejlő központi gondolattal is. A felsoroltaknál lényegesen többre vállalkozott. Szigorúan az anyagra alapozva kimutatta, hogy a XIX-XX. századi magyar hagyományban, mely a dramatikus szokásoknak vagy szokáselemeknek, vannak párhuzamai a szomszéd népeknél, esetenként az antik civilizációban, távoli rokon népek kultúrájában. A leegyszerűsített, sokszor művészietlen szokásformák nem értelmezhetőek sem egy korábbi műveltség maradványának, sem a félművelt, falusi társadalomból kiválni akaró diákok játékának sem. Jól bizonyítják ezt a tényt a történeti és nemzetközi összefüggések. 246