Ujváry Zoltán: Folklór írások (Borsodi Kismonográfiák 34. Miskolc, 1990)

idézzük emlékét. Hányszor éreztük, hogy „pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve, széthull nemzetünk". 1850-ben írta és mily igaz volt száz év múlva is: A sebzett vad a rengetegben Kínjának hangot ad: S magát az elnyomott magyarnak Kisírni sem szabad. (Pusztán) De a csüggedésben ő adott mindig hitet és reményt is: „Fiaim, csak énekeljetek." Költészet, mint minden nagy költőé, ma is időszerű. Az elmúlt évtizedekben a néphagyományhoz nyúltunk vissza - mind a három nagy géniusz, Petőfi, Arany és Tompa a múlt században -, hogy a múltat idézve a jelennek szóljunk. A jelennek a múltból kell táplálkoznia, hogy munkálhassunk a jövőn: „Mert a boldogságra még kevés csak a jelen, A múlton épül az és az emlékezeten". Tompa Mihály költészetének erről a tiszta forrásáról szeretnék most szólni. Gyakran nevezték Tompát a virágok poétájának. A természet közelségében élt. Egykorú megfigyelés szerint „udvara, kertje, s minden darabka földje rózsákkal és egyéb virágokkal volt beültetve. Odament közéjük és szeretettel, gyöngéden nézegette, mintha csak élő lények, beszéddel és gondolkodással megáldott teremtések volnának". Tompa is így nyilatkozott: „Csak virágaim enyhítik lelkem fájdalmát. Hazámról is velük beszélgetek; szólni is csak az ő nyelvükön szólhatok. A magyarnak nyíltan szólni tiltva van." Virágos kis kertemnek közepén, Árnyas méhesben ülök, élek én; S kiket megápol s öntözget kezem: Virágaimat kéjjel szemlélgetem; S haláltól mert megóvnom nem lehet, Virágregékbe' dallom éltöket. (Levél Pogány Karolinához) 206