Tasnádi Attila: Mazsaroff Miklós (Borsodi Kismonográfiák 33. Miskolc, 1989)

munkásábrázolások felett, hanem mert nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a táji-természeti inspirációt mesterünk a szokásostól eltérően hasznosítja. A helyi látványok és problémák szemrevételezése ugyanis Mazsaroff számára sosem végcél, csupán kiindulás, mert elemzésükön és értelmezésükön keresztül mindig a tágabb összefüggések, a valóságot alakító általános tendenciák irányába tájékozódik. A konkrét jelenségek által nyújtott vizuális-érzéki benyomásokból az egyetemes célzatú alkotói indulat nyomán így szükségképpen az élet teljességének és emberi tartalmainak tágas panorámája bontakozik ki, azaz a „provinciálisnak" indult megfigyelések és élmények minden tekintetben társadalmasított karaktert kapnak. Ez az átlényegítési folyamat különösen jól megfigyelhető mesterünk fogalmazásmódján, azokban a módszerekben, amelyek során képpé transzponálja látványi és gondolati tapasztalatait. A Mazsaroff-festmény mindig koncentráció, elhagyása az esetlegességeknek és kiemelése a lényegesnek, a lényegesben pedig - függetlenül a képek témáitól - korunk és valóságunk tipikus jelenségei öltenek formát. Mazsaroff Miklós etikai és magatartásbeli indítékaira nézve pályakezdésének ideje és körülményei adnak magyarázatot. Ő is, akárcsak kortársművészetünk több, mértékadó mestere, a felszabadulás után porondra lépő nemzedékhez, a sokat emlegetett „fényes szelek" nemzedékéhez tartozik. Ez a generáció mélyről jött, a kétkezi emberek világából hozott üzenetet; a falvak és a gyárak népének, a mindeddig elnyomott és kizsákmányolt osztályoknak az igazságát visszhangozta. Jóllehet, az idesorolható művészek összetartozása sosem öltött intézményes formát, fellépésük tömegessége és vehemenciája művészetformáló tényezőként hatott. Egységük alapja a közös feladat volt, és az a remény, hogy a gyökeres társadalmi fordulattal a magyar képzőművészetet is újjáteremthetik. A népben, nemzetben gondolkozva tevékenységüket társadalmi szolgálatnak fogták fel, s ennek szellemében művészetünk plebejus-forradalmi örökségének a folytatására, illetve ennek az örökségnek a kor kívánalmaihoz igazodó megújítására törekedtek. Hogy vállalkozásuk, jóakaratuk, tehetségük és teljesítményeik ellenére is csak félsikerrel járt, az a legkevésbé rajtuk múlott. A fellépésük után nem sokkal bekövetkező politikai válság szemléletük alapjait rázta meg, s a kultivált hagyományokról is csakhamar kiderült, hogy nem felelnek meg az összekuszálódott valóság váratlan és kíméletlen kihívásainak. így a kezdeti lelkesedést sok esetben csalódottság, a becsapottság érzése, közöny és befeléfordulás váltotta fel, s hosszú időbe és kemény küzdelmekbe telt, amíg ez a generáció újra megtalálta valódi önmagát. A válság legyőzése - s ez lényeges szempont! - mindamellett nem a múlttal való szakítás, hanem az ahhoz való hűség jegyében ment végbe; e nemzedék legjobbjai 6