Szabadfalvi József: Írások Herman Ottóról és a Herman Ottó Múzeumról (Borsodi Kismonográfiák 25. Miskolc, 1987)

niumi kiállítás pásztorkodási gyűjteménye ismét a Néprajzi gyűjteményt gyarapította. Kutatásai alapján egymást követik a magyar nép pásztorkodó állattenyésztésével foglalkozó tanulmányai, kötetei: 1898-ban jelent meg a MATLEKOVITS Sándor szerkesztette sorozatban (Az 1896. évi ezredéves kiállítás eredménye) V. kötetében az Ősfoglalkozások. 1. Halászat, 2. Pásztorélet c. munkája; 1899-ben A magyar ősfoglalkozások köréből, 1909-ben A magyarok nagy ősfoglalkozása, Előtanulmányok, a halála évében, 1914-ben nagy hírű munkája, A magyar pásztorok nyelvkincse. A pásztoréletet tárgyaló munkáiról is elmondhatjuk azt, hogy szinte a semmiből teremtette, az ismeretanyag-gyűjtést szinte előzmények nélkül kezdte, bejárta az ország legérdekesebb pásztorkodással foglalkozó tájait. A feltárt anyagot, főképpen á pásztorépítményeket - hasonlóképpen, mint a halászatit - tipológiai rendszerbe foglalta, de volt ereje ugyanakkor általánosabb rendszertani és elvi kérdések és teóriák felvetéséhez is. Megteremtette a magyar népi állattenyésztés és pásztorkodás tipológiai rendszerét, ez a későbbi évtizedek során gazdagodott ugyan, de rendszerezésének alapjai máig hatnak. A pásztorkodással foglalkozó első munkáiban anyagot közöl a tőle megszokott morfológiai, tipológiai rendszerezéssel, felfedez ugyan bizonyos különbségeket, de rendszertani problémákat még nem vet fel. Majd később, különösen a történeti anyag (A magyarok nagy ősfoglalkozása) és a Magyar pásztorok nyelvkincse

2 c. munkájában bukkannak fel elméleti vonatkozású utalások. Tőle származik pl. a magyar állattenyésztés máig is elfogadott tipológiája, a szilaj, félszilaj és a kezes állattenyésztés megkülönböztetése. Lássuk, mit ért alatta: „Kutatásom idejében még teljesen meg volt állapítható, hogy a szilajgulyák és ménesek sohasem kerültek tető alá, télen-nyáron leginkább rétségben tartózkodtak, avval éltek télen át is, amit a rétség elhalt növényzet képében nyújtott." Félszilaj tartásmódnak az olyan tartásformát nevezi, amelynél az állomány nyáron legelőn tartózkodik, de teleltetéséről, ősztől tavaszig takarmányozásáról istállóban gondosodnak. Az ún. kezes pedig az állandóan ember közelében tartott, télen-nyáron istállón tartott haszonállattartás. Herman Ottó rendszerezésében a szilaj, félszilaj és kezes kategória nemcsak állattenyésztési, pásztorkodási típusokat jelöl, hanem fejlődési fokozatokat, egymásra rétegzett, kezdetlegesebb, majd mind fejlettebb rendszereket is képvisel. A magyar népi állattenyésztés tartásmódjában megnyilvánuló különbözőségeket a biológus evolucionista szemlélete alapján fejlődési rendszerbe állította. Ugyanezt tette pl. a magyar pász43